A XX. század második felében a hazai Csepel típusok mellett ezek a gépek voltak a magyar utak nehézfiúi. Sokak számára élénk emléket képviselnek még, és megjelenésüket meghatározza a jellegzetes színösszeállítás. Ezek voltak az első olyan szovjet tehergépkocsik amelyeket az addig kizárólagosan katonai olajzöld (khaki) színtől eltérően polgári, világoskék–fehér fényezéssel is gyártottak.
Színe meleltt motorja is emlékezetes darab, a V8-as hatliteres blokk 150 lóerőt termelt, és iszonyat mohón falta a benzint, de cserébe akár 90 km/órára is képes volt a kék villám.
De térjünk vissza a színre, aminek eredetéről két legenda kering. Az első elég triviális, és ismerve a szovjet tervgazdálkodást hihető is. Egyszerűen ebből volt rengeteg.
Eleve nem volt túl nagy a választék, kékből viszont volt bőven, és a ZIL gyárba azt küldtek. Hát ez volt, ezzel festettek, ebben a korban amúgy sem volt túl sok helye a személyes, egyedi kívánságoknak, örülhetett az elvtárs, hogy felülhet egy ZIL-130 volánja mögé, legyen az bármilyen színű.
Egyes pletykák szerint olyan sok volt a kékből, hogy inkább a katonai zöldet is kék-sárga keverékből állították elő.
A második verzió szerint tervezői akarat áll az összeillő színkonbináció mögött. Állítólag a híres orosz formatervező, Erik Vlagyimirovics Szabo keze volt a dologban, aki tudatosan törekedett erre az összeállításra.
Eredetileg nem ő vitte a ZIL-130 terveit, a prototípus még más orral készült, de később átvette a fejlesztést, megváltoztatta a megjelenést, és a színeket is. Az biztos, hogy a kéttonusú festés az ő döntése lehetett, az más kérdés, hogy miért döntött a kék mellett.
Mindenesetre bármi is áll a háttérben, ezt a formát ebben a színben sokan életük végéig nem fejeltik el.