A HBO kiváló minisorozata okán újra előkerült Csernobil témaköre, amit így, 33 év után egyre több legenda sző át. Hiába lelhető fel szinte minden dokumentum, fénykép, hanganyag, videó ami a korszakban készült, hiába vannak eredeti felvételek, a legendák, és a sejtelmes, borzongató történetek könnyedén elegyednek a valósággal.
Elég a ködben úszó Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű látványa, hogy az ember torkába gombóc szoruljon. Már ultramodern kupola ad biztonságot, a 110 méter hosszú, 257 méter széles és 105 méter magas, 36 ezer tonnás acélszerkezet megnyugtató jövőt sejtet, de mindannyian tudjuk, hogy alatta ott a málladozó betonóriás, amiben gyilkos erő rejlik.
De mennyire gyilkos? Vannak olyan őrültek, akik bemerészkedtek a romok közzé? Igen voltak, többször is, és a sugárzás egyikükre sem volt végzetes hatással. Ennek oka egyszerű, felkészülten érkeztek a négyes reaktorhoz, a megfelelő védőöltözettel, illetve doziméterrel felszerelve el tudták kerülni azokat a pontokat, ahol huzamosabb ideig tartózkodva egészségre káros mértékű sugárzás érte volna őket.
A legfontosabb faktor: az idő
Ma már nincs olyan pontja ennek a félelmetes helynek, ahol egyszerűen pár percet ácsorogva aláírnánk halálos ítéletünket. Igaz, órákat szöszmötölve könnyen összejöhet egy sugárbetegségre való adag, pont ezért dolgoztak a szakrofág karbantartói rövid 15-20 perces váltásokban az elmúlt évtizedekben. Mert igen, a veszély ellenére, az átlagosnál magasabb sugárterhelés mellett az erőmű a baleset után még 15 évig működött, a szarkofágot állandóan ellenőrizték, javították, és ez a munka a jövőben is folytatódni fog.
A nyolcvanas években viszont még az ismeretlennel néztek szembe a Kurcsatov Intézet odalátogató munkatársai, akik elsőként készítettek fotókat, videókat a helyszínen, de óvatosságuknak köszönhetően nem érte őket károsodás.
Nem a tudományos kíváncsiság hajtotta őket, muszáj volt ellenőrizniük a baleset utáni állapotot, kideríteni, mennyi esély van egy esetleges későbbi robbanásra. Ezért a végzetes április éjszaka után fél évvel bemásztak a betonszarkofág belsejébe.
Dr. Alexander Borovoi, Viktor Popov, Yuri Buzulukov voltak az elsők a helyszínen, Viktor Popov a BBC filmeseinek később így nyilatkozott: „Abban az időben a reaktor mindenhol életveszélyes volt, 100-200-250 röntgen/óra sugárzást mértünk, ahol sietni kellett, majd jött egy folyosó, ahol biztonságos szintre 1-5 röntgen/órára esett a sugárzás. Majd egy kanyar, és hirtelen 500 röntgen ( )! Ilyenkor megfordultál, és rohantál a másik irányba.”
Kutatásaik során használtak játéktankra rögzített kamerát, és egyéb távirányított eszközöket, de egyik sem mutatta meg azt, amit látni akartak. A reaktortér belsejét. Ezért újra a biorobotokra, vagyis az emberekre került a sor.
A tudósoknak nem jutott külön oxigénellátást biztosító védőruha, egyszerű gázmaszkokat viselve, a bakancsukra ragasztószalaggal rögzített fóliával védekeztek a radioaktív por fenyegető veszélye ellen.
Ők fedezték fel, hogy reaktor gyakorlatilag üres. A fűtőanyag eltűnt, mivel a robbanás nem csak a reaktor tetejét szakította fel, hanem az alsó borítást is megsemmisítette. Így a megolvadó 3000 Celsius fokot is elérő üzemanyagrudakból keletkező izzó anyag áthatolt a reaktorköpeny alsó részén és lassan lefelé folyva keveredett grafittal, betonnal és a helyszínen lévő más anyaggal. Így jött létre a radioaktív láva, vagy kórium. Ebből 11 tonnányi ömlött az erőmű gőzleeresztő csövein, magába olvasztott mindent, amihez csak hozzáért.
Ekkor jött létre a legendássá vált alakzat, az elefántláb,anyaga olvadt fűtőanyag, urán, kevés plutónium, és radioaktív grafit és cézium, amik a reaktorra dobott több száz tonna homokkal lávaszerű, kihűlve a homok miatt üveges jellegű képződménnyé álltak össze.
