Az 50-es és 60-as években a British Motor Corporation is pontosan úgy szeretett volna utcai autókat eladni, ahogyan a legtöbb gyártó. A versenypályán elért eredményekkel csináltak kedvet a szériagyártású autókhoz. A versenyzéshez azonban nem csak egy versenyautó kell, hanem egy csomó szakember, rengeteg pénz, alkatrészek és egy jármű, ami mindezt elviszi.
A kiszolgálókocsi tervezésére pedig a Pininfarinát kérték fel. Az olaszok a Leyland busz alvázára rajzolták meg a formás teherautót. Végül nagyjából húsz darab készült belőle, ezek között volt olyan is, melyben két Minit is tudtak szállítani. Healey-kkel, Mini Cooperekkel és MG-kkel járták ekkoriban a futamokat.
6,1 literes, Perkins dízelmotor dolgozik ezekben a járművekben, amihez ötsebességes kéziváltót csatlakoztattak. A futóműve laprugós, a fékek pedig minden kerék mögött hidraulikus dobfékek.
A karosszériát tehát a Pininfarina tervezte, de a gyártást már a cambridge-i Marshallra bízták, akik alumíniumból készítették el a Leyland renntransportereket. Miután kiszolgáltak, a BMC túladott ezeken a gépeken. Magánszemélyek vagy vállalkozók vették meg és a legtöbb funkciója megmarad. Versenypályák mellett segédkeztek, csak nem gyári csapatnál.
Az angliai Bordonban található több mint 53 ezer kilométert futott darab egy kertben rohad 15 éve és aukción keresnek neki gazdát. Klasszikus autóknak tartott versenyekre ajánlják, persze egy komoly felújítás után.
