Nemrég Szibériában jártunk, hogy a befagyott Bajkál-tavon próbáljuk ki a megújult Lexus RX-t. Irkutszkba Moszkván át érkeztünk, a vezetős program előtt és után is szakítottunk időt, hogy Moszkvában szétnézzünk. Így láttuk az Űrkutatási Múzeumot, amelyről már beszámoltunk, most viszont egy másik kiállításon van a sor, az Moszkvai Haditengerészeti Múzeumon.
Az orosz főváros északi részén lévő kiállítási terület egy lakótelep mellett a Moszkva folyó partján található. A víz közelsége azért jó, mert így élethűbb lehet a három fő kiállítási tárgy bemutatása, amelyek erősen kötődnek ehhez az „elemhez”, hiszen a vízen, a víz felett, illetve a víz alatt közlekednek. A 2003-ban megnyílt múzeum nagyágyúi a Szkat katonai légpárnás hajó, az Orlionko ekranoplan és Novoszibirszki Komszomoletsz Som tengeralattjáró.
A kiállításhoz tartozó fogadóépületben az orosz tengeralattjárók történetét ismerhetjük meg fotók és makettek sorával. Láthatjuk, hogy változott a katonák ruházata és hogyan fejlődött a víz alatti hajtók technikája Efim Nikonov 1720-ban megépítette leginkább egy hordóra emlékeztető szerkezetétől, a százhetven méteres Akuláig. Mivel sajnos szinte csak oroszul van kiírva minden, így aki nem beszéli a nyelvet az hamar végez itt, mint mi is.
Ám a kint állomásozó gépek minden tudás nélkül is ámulatba ejtenek. A hadiipar termékei mindig különlegesek a hétköznapi embernek, hiszen a motorsportok, az űrkutatás mellett itt is szabadon engedhetik a fantáziájukat a tervezők, hogy megoldást nyújtsanak a problémára.
Projekt 1205 Szkét
A Bajkál-tavon mi magunk is kipróbálhattunk egy kisebb légpárnást, de ez valami egészen más. A 1205 Szkét (Korcsolya) jóval nagyobb, 21,4 méter hosszú, 8,4 méter széles. 1969-ben készült el az első darab, majd további 28 épült az 1970-es években. Üresen 20 tonnát nyom egy ilyen gép, teljes terhelés mellett a tömege eléri a 27 tonnát. Négyfős személyzet irányítja a hajót, amely 40 főt vagy 4 tonnás tömeget szállíthatott.
Mozgatását nem bízták a véletlenre, három darab egyenként 780 lóerős gázturbina segítette. Ezek közül az egyik pumpálta a levegőt a hajó alá, felépítve a légpárnát, a másik kettő hajtotta a két propellert hátul. Abszolút képes volt a csapatok gyorsan a szükséges területre juttatni, hiszen Közel 50 csomóval tudott haladni vízen, ami több mint 90 km/óra.
Mivel a hajótest alumíniumból készült, így minimális védelmet nyújtott a lövedékek ellen. A közvetlen veszély elhárítására két 7,62 mm-es PKT géppuskát és négy BP-30-as gránátvetőt lehetett bevetni.
Nézd meg videón is a légpárnást:
A–90 Orljonok
Az A–90 Orljonok (magyarul: sasfióka) elsőre repülőgépnek tűnik és repül is, de hivatalosan hajóként tartják nyilván. Ez a világ első hadrendbe állított ekranoplánja, a párnahatás elvét kihasználó repülő. Minél közelebb repül a talaj vagy a víz felett annál nagyobb a felhajtóerő-tényező növekedése. Ezt az elvet használták ki a szovjet Központi Szárnyashajó Tervezőintézet munkatársai, akik elkészítették az első hadrendbe állított teherszállító határfelület-repülőgépet, az A-90 Orljonokot.
A szárnyprofil által létrehozott felhajtóerő önmagában nem tartja a levegőben a gépet, ahhoz kell a párnahatás elv, ezért tud csak alacsonyan repülni, ahol érvényesül az elv a szárny alá beszorult meleg levegővel.
Az 1960-as években kezdődtek a munkálatok az ekranoplán kifejlesztésére, az első A-90-est 1972-ben tesztelték a Volgán, majd egy évre rá már a Kaszpi-tengeren próbálták. Bár eredetileg 120 darabot szeretett volna a Szovjetunió akkori védelmi minisztere, végül csak öt készült el a miniszter 1984-es halála nyomán, mert utódja inkább az atomtengeralattjáró-flotta fejlesztésére költött. Az első nem is repült, csak statikus tesztekre használták, kettő később összetört, így ma kettőről tudni, ezek közül az egyiket láttuk mi is, amely 1993-ban még hadrendben volt, majd 2007-ben került Moszkvába.
Az egyik összetört gép története különösen izgalmas, ugyanis az egyik felszállás során – a később kiderített repedések miatt – a farokrész a egyszerűen letört. A pilóta le akarta kapcsolni a megmaradt hajtóműveket is, de a főtervező, aki minden teszten ott volt, átvette az irányítást és cirkáló módba állította a fúvókákat és a szárazföldön landolt, megmentve a gép maradékát és a személyzetet. Nem hős lett belőle, hanem eltávolították posztjáról és „lefokozták”, az anyaghiba csak később derült ki.
Bár az üresen 120 tonnás gépnek hajó teste volt, így természetesen csónakként úszni is tudott, kerekekkel is ellátták, így szárazföldről vagy jégről is indulhatott. Az 58 méter hosszú gép orrban kétoldalt egy-egy kétáramú gázturbinás sugárhajtóművet alkalmaztak (olyanokat mint a TU-154-eseken), amelyekből kiáramló levegő irányát szabályozni lehetett.
Felszálláskor a szárnyak alá fújva meleg levegőt, míg repüléskor a szárny felett létrehozva tolóerőt. A vezérsík–farok találkozásába kétkoszorús légcsavaros gázturbinát építettek. A két hatméteres propeller ellentétes irányban forgott, csökkentve a strukturális károsodásokat. Ez a rendszer felelt az ekranoplán haladáshoz szükséges erő nagy részéért. Összesen nagyjából 15000 lóerősek voltak hajtóművek.
A Sasfióka sebességéről nem találtam hiteles adatot, 300 km/órás sebességről pletykálnak, ami nem lehetetlen, hiszen nagytestvére a LUN 550 km/óra feletti tempóval száguldott a víz felett.
Már tudjuk, hogy igazából nem repülő, de akkor is fura tudni, hogy ezt a járgányt fedett nyílások mögötti horgonnyal és a személyzet mentéséhez szükséges gumicsónakokkal is felszerelték. Érdekes a raktér megközelítése is. A 28 méter hosszú, 3,4 méter széles és 4,5 méter magas tehertérbe a gép elejétől lehet bejutni az orrész oldalra való nyitásával. 150 katona szállítására találták ki vagy az ő súlyuknak megfelelő 10-12 tonna teher számára, akár harckocsik szállítására is.
6+2 fő személyzete volt a gépnek, a plusz kettő a rakományért felelt, ha nem katonákat szállítottak. Egyébként a pilóta, a másodpilóta, a fedélzeti mérnök, a navigátor, a rádiós és a tüzér felelt a gépért. Utóbbi 23 mm-es légvédelmi gépágyúval védhette az ekranoplánt a pilótafülke mögötti forgatható ágyúállásból.
Így száguldott az Orljonok. Kattints és nézd meg a videót:
B-396 Novoszibirszkij Komszomolec tengeralattjáró
A Moszkvai Haditengerészeti Múzeum büszkesége, a Novoszibirszkij Komszomolec (B-396) dízel-elektromos tengeralattjáró. A NATO besorolás szerinti Tango osztályú tengeralattjáró a Harcsa nevet viseli. Hívták ugyanakkor Rezinka-nak (gumi) is, mivel a teljes hajtót gumival vonták be.
1972-ben készült az első ilyen, összesen 18 épült. A Moszkvában kiállított gépet 1979-ben bocsájtották vízre 1980-tól szolgált és 18 évig használták, többek között az Atlanti Óceánon, a Barents és Norvég tengeren. Leselejtezése után 2000-től Szeverodvinszkben állították ki, 2003-ban került Moszkvába, ahol múzeummá alakították.
90 méteres hosszával az egyik legnagyobb ilyen jármű. 8 méter széles,14 méter magas. Persze a vízből csak egy része látszik az ötemeletnyi hajónak és bejárni is csak egy szintet lehet. A turisták kedvéért a bejutást megkönnyítették, azaz nem fentről létrán, hanem az oldalán vágott ajtókon át lehet be és kimenni. Sőt bent is ajtónyílásokat vágtak a különböző terek között, nem a személyzet által használt nyílásokon át lehet végigjutni a hajón.
Üresen nagyjából 2700 tonnás, míg teljes felszereléssel 900 tonnával nehezebb volt a B-396 tengeralattjáró, mozgatásáról dízel-elektromos hajtómű gondoskodott. Mind dízel, mind villanymotorból 3-3 volt a fedélzeten, amelyek három tengelyt hajtottak. A dízelek 1900 lóerősek voltak (3x), a villanymotorok közül az egyik 2700, míg kettő 1350 lóerős. Vészhelyzet esetére volt még egy 140 lóerős villanymotorja is.
Felszínen nagyjából 13 csomóval (24 km/óra), víz alatt 16 csomóval (30 km/óra) tudott haladni. Míg sznorkellel, a víz felszín közelében dízelmotort használva 7 csomóval haladhatott. A hajtómű nagyjából megegyezett elődje a Foxtrott osztályú tengeralattjárókéval, de akkumulátorai már fejlettebbek voltak, így képes volt több, mint egy hétig is a víz alatt maradni. Eltérő információk vannak arról, milyen mélyen volt képes közlekedni, valahol 300 és 500 méter között lehet az igazság.
78 fős legénység dolgozott a hajón, közülük 18 volt tiszt. Számukra 80 napra elegendő felszerelést vitt magával a tengeralattjáró. Napi háromszori étkezést biztosítottak a hajón. Reggelire főként tea, fehérkenyér és vaj, ebédre káposzta-, bab-, krumplileves, majd valamiféle hús, rizs, burgonya, hajdina körettel. Harmadik fogás kompót volt, amit néha kakaóra cseréltek. A vacsora általában hal vagy húskonzerv volt főtt vagy sült krumplival, amit csokoládé vagy sütemény követett. E mellett mindenki kapott 50 ml száraz vörösbort, egészségügyi okokból.
A tengeralattjáró fő fegyverzete a 8 darab 633 milliméteres vetőcső, amelyek közül hat az orrában, kettő a tatnál kapott helyett. Ezekhez 18 torpedót szállított magával. Emellett két SS-N-15 vetőcsővel is rendelkezett, illetve a hozzátartozó 36 AMD-1000-es aknával.
A kiállítást bejárva láthatjuk a torpedókat, a motorokat, a navigációs és rádiós szobákat, a parancsnoki szobát, a tusolót, wc-t is. Kattints valamelyik képre és nézd meg a galériánkat!
