A ma már az élet minden területén általánosan használt lézerfény megszületésének története egészen 1917-ig nyúlik vissza, Albert Einstein ekkor fogalmazta meg a külső hatásra bekövetkezett, gerjesztett vagy indukált emisszió elvét. (A gerjesztett atomból felszabaduló foton kölcsönhatásba lépve egy másik, ugyanúgy gerjesztett atommal előidézheti a másik atom alapállapotba visszatérését egy foton felszabadítása útján. A másik atom által kibocsátott foton energiája, iránya és fázisa azonos lesz a hatást kiváltó fotonnal, és együtt folytatják útjukat.)
A múlt század közepére már kutatók százai munkálkodtak valamiféle koherens (azonos fázisú hullámokat tartalmazó) sugárzás létrehozásán. 1957-ben Gordon Gould, a Columbia Egyetem végzős hallgatója leírta a lézerek működési elvét, és megalkotta a lézer kifejezést (laser – az angol fényerősítés a sugárzás indukált emissziójával rövidítése), az első működő lézert végül az amerikai Theodore H. Maiman alkotta meg.
Theodore H. Maiman és találmánya 1960-ban
Az 1927-ben született Maiman 1956-ban állt munkába a kaliforniai Hughes Aircraft Company (később Hughes Kutatólaboratóriumok) atomfizikai részlegénél. Ő vezette a hadsereg híradósai számára megrendelt rubinmézer újratervezési projektjét, és a 2,5 tonnás eszközt sikerült úgy 1,8 kilogrammossá kicsinyítenie, hogy még a teljesítményét is növelni tudta. A sikerre hivatkozva meggyőzte a cég vezetését, hogy 50 ezer dollárral támogassák más kutatók által kivitelezhetetlennek tartott, szintetikus lézerfejlesztési kísérleteit.
Maiman 1960. május 16-án a Hughes Aircraft malibui laboratóriumában mutatta be az első lézersugarat előállító, még ma is működőképes szerkezetet. Rubinlézerében a rubinkristály egyik végére féligáteresztő, a másikra nagy visszaverő képességű tükörréteget párologtatott, a kristály krómatomjait villanólámpával gerjesztette. Az alapállapotba visszatérő atomok meghatározott energiájú fényhullámokat bocsátottak ki, amelyek elindították az indukált emissziót, azaz a lézerfény kibocsátását. A fény a két tükör között oda-vissza verődött, majd kellő intenzitást elérve sötétvörös fénysugár lépett ki a féligáteresztő tükörből. A lézer működését július 7-én egy New York-i sajtókonferencián is demonstrálták, ezután indult el világhódító útjára.
Maiman még 1960-ban a Nature hasábjain közzétette értekezését a lézerről, sokan ezt tartják a másfél évszázados múltra visszatekintő folyóirat egyik legfontosabb cikkének. Találmányáért számos kitüntetéssel jutalmazták, de – jóllehet a lézerrel kapcsolatos kutatásokért számos fizikai Nobel-díjat osztottak ki – ő maga soha nem részesült a legmagasabb tudományos elismerésben.
A lézer 35. születésnapján bevallotta, hogy maga sem gondolta volna, hogy találmányát ennyi mindenre lehet majd használni. Azt is elmondta, mennyire nyomja a lelkét, hogy a filmsztár Bette Davis egy koktélpartin azt tudakolta tőle: milyen érzés egy halálos fegyver kiagyalójának lenni. Maiman, aki életéről és találmányáról 2000-ben a The Laser Odyssey (A lézer Odüsszeia) című könyvben számolt be, 2007. május 5-én hunyt el.
Napjainkban lépten-nyomon találkozunk a lézerrel, ezzel az egy hullámhosszú (monokromatikus), koherens fénynyalábbal, melynek igen kicsi a széttartása, azaz közel párhuzamos sugárnyalábot kelt. Lézerrel működik a CD-lejátszó, a távolságmérő, a kasszánál üzemelő vonalkódolvasó, így készülnek a háromdimenziós képek, hologramok is. A lézer új fejezetet nyitott a gyógyászati eljárásokban, az adattovábbításban, a szórakoztató elektronikában, és amitől a feltaláló joggal tartott, a hadászatban is.
Május 16., a lézer születésnapja az UNESCO kezdeményezésére 2018 óta a fény nemzetközi napja.
