1928. augusztus 25-én, egy Arsenal-Sheffield Wednesday angol bajnoki mérkőzésen fordult elő, hogy a játékosok öltözetén számok tűntek fel. Ez a szokás hamar elterjedt, és sokáig minden meccsen 1-11-ig számozták a játékosokat, a pályán elfoglalt pozíciójuknak megfelelően. Csak később, 1954-től tette lehetővé a FIFA, hogy a klubok állandó mezszámokat alkalmazzanak.
Manapság is ez a tendencia az uralkodó, így például el sem tudnánk képzelni Cristiano Ronaldót a 7-es, vagy Lionel Messit a 10-es nélkül. Nem mindenki választhat olyan mezszámot, amilyet akar: ekkor szoktak sokan trükközni, és így születnek meg az olyan felszerelések, melyeknek hátán a 9 helyet a 99-es, a 8-as helyett pedig a 88-as van. Persze előfordulhatnak olyan trükkös megoldások is, mint az alábbi, mely az Inter korábbi csatáráé, Iván Zamoranóé. A chilei a 9-es helyett viselte a 18-ast, megspékelve egy pluszjellel.
A legtöbb országban szigorú szabályok vonatkoznak a profik mezszámaira. Közülük is kiemelkednek a franciák, náluk a focisták számán csak 1 és 30 között szerepelhetnek számok. Az 1, a 16 és a 30 foglalt a kapusoknak, illetve a 40, ha a csapatnak négy hálóőre is van. Spanyolországban különböző szabályok szerint 50-ig mehet a számolás, míg az olaszok elég nyitottak, náluk szabad a vásár 1-99-ig. Több játékos ki is használta ezt, amennyire csak lehet: Cristiano Lupatelli kapusként a 10-es számot viselte 2001 és 2003 között a Chievo Veronában, míg a holland Jonathan de Guzmán középpályásként 1-essel lépett a pályára klubjában 2016-ban.
100 és afölé azonban nem mennek a profik a labdarúgás bölcsőjében. Nem úgy Mexikóban, ahol nem ritka a három jegyből álló mezszám. Ennek oka az, hogy a klubok el akarják kerülni a mezszámütközést. Ez elsősorban a nagy kluboknál jellemző, ahol a nagycsapat mellett például van korosztályos utánpótlás is: itt nincs kivételezés, akár az első osztályban, akár az alsósok között játszik valaki, azt a számot biztosan nem kapja meg más.