A bejegyzés apropóját egy Tumblr oldalakon felbukkanó videó adta. Valami ilyesmi látszott rajta:
Más szögből készült ez a felvétel, nem látszott a fegyver maga, így sokan találgatták, hogy mi lehet az égbolton feltűnő tűzcsík. Nem villám, nem elektromos jelenség, hanem egy légvédelmi rendszer nyomjelző lövedékeinek hosszú sora.
Ilyet rajzol az égre a legtöbb modern elhárító rendszer, többek között a Phalanx CIWS is (közelkörzeti légvédelmi rendszer). Magasan automatizált, modern fegyver, de alapja, a jellegzetes hangot és a rengeteg lövedéket levegőbe juttató gépágyú, mégis öreg darab.
Az M61 Vulcanról van szó, amit közvetlenül a II. világháború után kezdett el fejleszteni az amerikai hadsereg. A Vulcan gépágyú az 1800-as években használt Gatling manuális géppuskák felnagyított, automata változata. Maga a fegyver hat csővel rendelkezik, amelyek több egybeépített gépfegyverként viselkednek. Egy hagyományos kialakítású automata lőfegyverben minden részfolyamat egyetlen csőben történik: a lőszert betöltik a csőbe, megtörténik a reteszelés, a fegyvert elsütik, a tüzeléskor keletkező energiákat felhasználva a zártömb hátrasiklik, az elhasznált lőszerhüvelyt ürítik, majd a folyamat újrakezdődik.
A GE Project Vulcan 7200 lövés/perces elméleti tűzgyorsaságra volt képes, földi tesztlövészetét 1949-ben kezdték, ahol 2500 lövés/perces tűzsebességet értek el, 1950-ben már a 4000-et is megközelítették. A fejlesztés során viszont háttérbe került a tűzgyorsaság, így az M61 végül .60-as rombolópuska-töltény (15,2 × 114 mm) helyett már 20 × 102 mm-es töltényekkel kezdte meg pályafutását. Így a rendszer a folyamatos fejlesztésnek köszönhetően a gyakorlatban elérte a 6000 lövés/perces értéket.
A fejlesztést követően szinte az összes „nyugati” vadászrepülőgépbe beépítették és több bombázóba is, mint védőfegyvert (például a B–52-be), valamint a haditengerészeti flottaerők közel-légvédelmi eszközei között is helyet kapott Phalanx néven.
