Az 1969-es Dodge Charger (sőt az egész 1968-1970 között gyártott második generáció) örökzöld sláger, egy olyan típus, ami minden korosztályt megtalál gyártása óta, ugyanúgy akadnak óvodás korú, és nyugdíjas rajongói.
Ilyenek az igazi álomautók, korszaktól, kontinenstől függetlenül betalálnak az autórajongó szívekbe, és legendás státuszuk megkérdőjelezhetetlen. Mi adja a vonzerejét? Az utánozhatatlan, izomautók hőskorát idéző V8-as motorhang? A Hazárd megye lordjaiban végrehajtott rengeteg farolás, ugratás? A Bullitt filmtörténeti jelentőségű autós üldözése? A zseniálisan eltalált, gonosz, de ugyanakkor harmonikus forma?
Valószínűleg mindez egyszerre kellett az időtálló sikerhez, ha már egy apró részlet hiányozna, nem lenne teljes a kép, és a Charger ugyanazon a polcon szerepelne az autós emlékezetben, mint egy Plymouth Road Runner.
Az autó teljes hossza 5,3, szélessége 1,95, a magasság 1,35 méter, tehát ennél nagyobb, laposabb tepsi kevés akad az autógyártás történetében, könnyebb átugrani, mint megkerülni.
Az amerikai izomautók legszebb korszaka szülte, teljesítményben a következő generációk nem tudták felülmúlni, sőt egyre csak csökkent a lóerők száma, ahogy haladt az idő az olajválságot követően a nyolcvanas évek felé. A belépő motor ritka holló, a 225-ös hathengeres szerény 147 lovast kevesen választották. A 383-asok teljesítménye 294-340 lóerő között alakult, a 426-os legendás HEMI 425-431 lóval dübörgött, míg a 440-esek 375-380, illetve 395 lóerősek voltak.
