A II. világháborút követő években csak nagyon kevesek jutottak saját tulajdonú személyautóhoz, és a romokban lévő ország népessége nem is jelentett komoly vásárlóerőt, így igény sem volt erre a lehetőségre. Ez a helyzet lassan változott, az 1950-es évek második felében a gépkocsi kikerült az engedélyköteles termékek köréből.
A feladatra az 1960-as évek elején hozták létre a Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalatot, az importautókkal pedig a Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Részvénytársaság, ismertebb nevén Mogürt foglalkozott.
A növekvő igénnyel viszont a dedikált vállalat, és legfőképp a szocialista autóipar sem tudott megbirkózni, így szép lassan kialakultak a hosszú várólisták, amelyek évekre kitolták az autó igénylése, a fizetés, és a valós átvétel között eltelt időt.
1960-tól ugyanis a várható vételár ötödét, majd később a teljes összeget letétbe kellett helyezni az OTP-nél, amiért cserébe a leendő tulajdonos nem kapott mást, mint egy évszámot és egy sorszámot.
A kacifántos procedúráról sok legenda, történet született. A megrendeléskor például kötelező volt színt megjelölni, de ezt a gyártók, és a Merkur gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, mindenki olyan színű autót kapott, ami épp jutott.
Ezután az Autó-motor magazinban megjelenő hirdetésekben követhette nyomon, hogy még hányan vannak előtte a sorban, vagy figyelhette a postaládát, mikor érkezik meg a hivatalos, nyolcnapos értesítés.
A kocsik nagy részét Csepelen, az Áfor utcában vették át az újdonsült tulajdonosok. Alig egy évvel a Zsiguli hazai megjelenése után, 1972-ben egy kisebb átadótelepet is nyitottak Csepelen, a Gubacsi hídnál lévő Védgát utcában.
1993 áprilisában az Állami Vagyonügynökség elrendelte a Merkur jogutód nélküli, végelszámolással való megszüntetését.