Az autózás már a kezdeti években megmutatta, hogy túl gyors az emberi agynak. Nem ilyen sebességű haladásra faragott minket az evolúció, így mióta a volán mögött ülünk, azóta eltévedünk. Ezt elkerülendő segítette a haladást a jó öreg térkép, és a térképet olvasó utas, esetleg egy leszólított gyalogos.
Komolyabb megoldásokra mindig volt igény. Már az 1930-as években felmerült a gépi navigáció ötlete, az olasz fejlesztésű Iter Avto teljesen analóg, papír alapú rendszer volt. Egy műszerfalra illeszthető konzolról van szó, amibe különféle papírtekercsre nyomtatott térképet lehetett elhelyezni. A gép a kilométerórára csatlakozva mozgatta a térképet, így az autó sebességével arányosan mozgatta a tekercset. Ha a sofőr letért a kiválasztott útvonalról, vagy nagyobb elágazáshoz ért, lapot kellett cserélnie a csomópont számozása alapján.
Végül ez nem lett autóipari alapkellék, érthető okból: az ötlet használhatatlan volt, egy normál térkép sokkal könnyebben kezelhető, hatékonyabb volt.
Az 1970-es évek elejére mégis újra előkerült egy hasonló megoldás, ezúttal Angliából.
Ennek különlegessége, hogy itt már szól a sofőrhöz a navigátor, akárcsak a modern rendszereknél, szóbeli utasításokkal igazít útba. Pedig ekkor még messze volt a műholdas navigáció kora. Hogy működött?
Akárcsak az ősi térképes megoldás, ez is csak előre meghatározott, lineáris útvonalon tudott irányítani. A sofőrnek ki kellett választania a megfelelő kazettát, amin az adott útvonal utasításai voltak rögzítve, majd elindulni. A munka oroszlánrészét egy analóg számítógép végezte, ami automatikusan ütemezte a hangüzenetek elhangzásának idejét.
Az elektronika érzékelte az egyes üzenetek végén elhangzó sípolást, és annak hossza alapján tudta, hogy hány kilométer telik el a következő utasításig. A távot pontosan a kilométer-számláló alapján határozta meg, a jó öreg bovdenes számlálót rá kellett kötni a korabeli csodadobozra. Így mindegy volt, mennyivel halad a sofőr, a kijelölt úton akár meg is állhatott, a következő üzenet mindig pont a megfelelő helyen hangzott el.
Kazettás navigáció 1971-ből (BBC Archive)
Ráadásul a fejlesztők figyeltek a részletekre, a számláló figyelembe vette az autó kerékméretét is, amit egy külön kis „memóriakártyával” lehetett betáplálni az egységbe. Így a mágnesszalagon meghatározott útvonalat követve tényleg működött a dolog, azonban akadt egy nagy probléma.
Ha felújítás, elvétett kanyar, bármi miatt letért a sofőr a kijelölt útról, akkor már nem tudott visszatérni az előző pontra, a navigálás összeomlott, legfeljebb az útvonal legelejéről tudott újra nekilódulni a kalandnak. Ráadásul minden út külön kazettát jelentett, aki tehát egy komolyabb nyaralásra indult, annak egy bőröndnyi mágnesszalagot kellett volna magával vinnie.
Mivel maga a kis méretű mágnesszalagos kazetta is csak az 1960-as évek végén jelent meg, ez a szerkezet a maga korában, 1971-ben tényleg forradalmi erődemonstrációnak számított, de a gyakorlati használat során ez is elvérzett.
