Fontos mérföldkő volt a Fiat történetében az 1983-as esztendő, mivel ebben az évben mutatkozott be a márka első igazán meghatározó, több szempontból is innovatív kis autója, az Uno.
A városi „szaladgálós” Fiatot Giorgetto Giugiaro vezetésével tervezte az Italdesign csapata. Azon kevés típus közé tartozik az Uno, ami hosszabb időt megélt, de ez idő alatt pusztán egyetlen generációt ölelt fel. Bár Európában hamarabb abbahagyták a gyártását, Brazíliában 2014 első napján hagyta el a gyártósort a három-, illetve ötajtós modell utolsó példánya. 8,8 milliós gyártási kapacitásával olyan pöttöm óriások közé emelkedett, mint a Volkswagen Bogár, a Ford T modell, vagy épp a honfitárs Fiat 124.
Az amerikai Cape Canaveralben, látványos körítéssel mutatták be 1983-ban a Fiat Unót.
Nagyjából egytucatnyi motorváltozattal készült a Fiat Uno, és bár a karosszéria 700-900 kg körüli saját tömege sem volt eget rengető, a 0,9-1,6 literes benzin-, illetve dízelmotorokat sem autós üldözésekhez vagy illegális gyorsulásokhoz tervezték.
Ennek ellenére átütő erővel bírt az autógyártás evolúciótörténetében, mind a tervezés, mind pedig a (részben) automatizált gyártás szempontjából. Az Uno – ami 1983. január 19-én mutatkozott be a nyilvánosság előtt – fenekestül felforgatta a városi kisautóról, illetve annak fogalmáról alkotott elképzeléseket, ezzel együtt erőforrás-elosztásban, minőségben és anyagiak tekintetében is jelentős ugrást könyvelhettek el.
Való igaz, mindez óriási, ezermilliárd lírányi invesztálást kívánt meg a Fiat részéről, ami a mai napig a márka valaha volt legnagyobb befektetésének számít, de ez mintegy ötévnyi kutatási-fejlesztési munkát is lefed. Amiben csak lehetett, az olaszok igyekeztek elszakadni a 127-es elődtől: ekkor jelent meg a robothegesztés, de az is erre a paradigmaváltásra vezethető vissza, hogy kevesebb alkatrészből szerelték össze az ajtókat, míg a csomagtérajtónál elhagyták a hegesztési vonalat.
Elévülhetetlen érdemeket tulajdonítanak abban a Fiat Unónak, hogy új formákat adott a városi kisautó kategóriájának, továbbá új távlatokat nyitott meg a gyártás automatizálásában.
Abban, hogy végül 8,8 milliót gyártottak az Unóból, kétségkívül jelentős szerepe volt a Robogate-technológiának.
A robotizált gyártás egyik sarokköve pedig a Robogate-rendszer volt, amit csak alig néhány éve használtak akkor, de a Fiat többtucatnyi robottal ki tudta váltani, pontosabban egy mederbe tudta terelni az összeszerelési, hegesztési és bevonási munkálatokat. A tervezőasztalokat, a papírt és a ceruzát eközben számítógépek, CAD-állomások váltották fel, ezzel pedig olyan pontosságot sikerült elérni, ami lényegében nullára redukálta a kézi tervezésből származó emberi hibák számát.
A torinói márka esetében ez minden addiginál szorosabb együttműködést eredményezett az egyes részlegek között, ez pedig abban is áttörést hozott, hogy a dizájnt a funkcionalitással, az esztétikát pedig a racionalitással ötvözzék. Az előrelépés újabb perspektívákat nyitott meg a Fiat előtt, ami nemcsak az Italdesignnal, de később a Bertonéval, a Pininfarinával és a hamarosan megalapuló Idea Institute tervezőstúdiókkal folytatott együttműködéseknek is megágyazott.
Európában 10 évig, de volt olyan piac, ahol több mint 30 évig volt jelen a Fiat Uno.
Egyterű jellegű, funkcionális utastér- és karosszériatervezésével az európai piacon minden rivális márkát megelőzött a Fiat. Így vált lejtősebbé a motorháztető, továbbá így vált gyakorlatilag eggyé az első szélvédővel is. A robottechnológiának köszönhetően az oldalsó tetőhegesztéseket úgynevezett függesztők segítségével oldották meg, ami az esőcsatornák megszűnésével járt, cserébe könnyebbé vált a ki- és beszállás.
Nézd meg egy 7 perces dokumentumfilmen a Fiat Unót:
Sikerében a paraméterekhez viszonyítva nagy utastér és a tágas csomagtartó mellett a szintén az újító szellemet erősítő műszerfal ugyancsak közrejátszott. Két gombbal ugyanis a legtöbb funkció vezérlését sikerült megoldani, ezért csak az irányjelző esetében kellett a hagyományos, kormány mögött elhelyezkedő kapcsolót használni. A klímaberendezés kezelése átkerült a műszerfal középső részére, ahogyan az ablaktörlő központi vezérlését is forradalmasították.
Szintén a Fiat Uno hozományának tekinthető a Fire-motor, amit 1985-re fejlesztettek ki. A márka története során ez volt az első modell, amibe ilyen típusú hajtáslánc került, bár ekkor aligha gondolták, hogy 35 éven át komoly jelentőséggel bír majd, és mintegy 23 millió darab fog készülni belőle. A korábbi belső égésű motorokhoz képest abban jelentett előrelépést, hogy kompaktabb és könnyebb, mindössze 69 kilogrammos volt, mindemellett tervezési filozófiáját tekintve egyszerűbbé és modernebbé tették. Ennek révén javult a megbízhatósága, és az összeszerelésétől sem kellett sikítva menekülni.
Az Unóval megfogta az Isten lábát a Fiat: a piac részéről azonnal pozitív fogadtatásban részesült, sőt, az iparági szakemberek a bemutatkozást követő évben megválasztották az Év Autójának. A többi már „csak” történelem, majd 1993-tól egy másik slágermodell, a Punto lépett a helyébe az európai piacokon, ami egészen a 2019-es megszűnéséig a felszínen tudott maradni, az Uno utódjához méltó módon.
