A Mercedes-Benz a kilencvenes évek derekán döntött a Maybach márkanév feltámasztása mellett, és ezt egy igen ütős tanulmányautóval akarták nyomatékosítani. Ezért 1997 őszén a Tokiói Autószalonon mutatták be a Maybach koncepciót, ami minden porcikájában túlmutatott korán.
Az 1997 őszén a Tokyo Motorshow-n bemutatott Maybach koncepció egyrészt tisztelgés volt Wilhelm Maybach, a Gottlieb Daimlerrel együtt dolgozó híres mérnök és fia, Karl Maybach előtt, akik az 1920-as és 1930-as évek között olyan luxusautókat építettek, amelyek a Mercedes alapjain még exkluzívabb hangulatot kínáltak.
Ezért egy igazi jutalomjáték volt ez a tervezők és a fejlesztők számára. A formatervért Olivier Boulay felelt, aki akkoriban a cég tokiói formatervezési stúdióját vezette. A koncepció sziluettje már a kétezres évek Mercedes modelljeit vetítette előre, méreteit tekintve pedig a legfelsőbb kategóriába tartozott: 5,77 méteres teljes hossza 56 cm-rel haladta meg a hosszú tengelytávú Mercedes S-osztály hosszát, valamint 6 cm-rel magasabb és 6 cm-rel szélesebb volt, eközben a tengelytávja pontosan 40 cm-rel volt hosszabb.
A tanulmány egyértelműen a hátsó ülésen utazókat helyezte fókuszba, és a Maybach guruló irodaként szolgált. A hátsó sorban volt egy bár hideg és meleg italokkal, egy humidor a szivarok számára, egy csúcskategóriás kommunikációs rendszer három telefonnal és egy szintén profi szórakoztató rendszer.
A három telefon közül az egyik kizárólag adatátviteli egységként szolgált, amely lehetővé tette, hogy a fedélzeti személyi számítógép hozzáférjen az internethez (1997-et írtunk ekkor, sok magyar településen még vezetékes telefon sem volt), az e-mailekhez vagy egy irodai hálózathoz, így az utasok útközben is dolgozhattak.
A második telefon lehetővé tette a sofőr számára, hogy hívásokat fogadjon, és azokat egy különálló hátsó vevőkészülékre továbbítsa. A harmadik telefon kizárólag a hátsó utasok magánhasználatára szolgált.
Külön izgalmas a modell teteje, amely elektronikusan sötétíthető felületű volt. Emellett szintén a tetőbe három képernyő került, két kisebb fix, illetve közöttük egy jóval nagyobb, amelyik lenyitható kialakítást kapott.
A szórakoztató rendszer egy tetőbe szerelt 20 colos lapos televízióból, CD-lejátszóból és minidisc lejátszóból állt. Minden funkciót az utastér bal és jobb oldalán elhelyezett két kis hathüvelykes érintőképernyőn keresztül lehetett vezérelni.
Karosszériája szintén a kor legfejlettebb technikájával készült, alumínium, magnézium felhasználásával. Motorja a híres V12-es hatliteres motor volt, amibe már akkor hengerlekapcsolásos megoldást építettek be a németek.
Mivel a koncepciót nagyon jól fogadta a közönség, és mivel a Mercedes versenytársat akart a Rolls-Royce ellen, (amit akkoriban vett meg a nagy ellenlábas BMW) a Mercedes úgy döntött, hogy nem csak egy típuscsaládot hoz létre, hanem feléleszti a híres Maybach márkát.
Így az első kézzel készített modellek, amelyek 2002-ben hagyták el a Sindelfingenben található Maybach gyártósorát, nem a Mercedes csillagot, hanem a Maybach „dupla M” logót viselték. Végül kétféle hosszúságú kivitelben és többféle teljesítménnyel valósult meg a Maybach. A csúcsmodell a 62 S volt:
