Az 1967-es Marzal formatervét annak a Marcello Gandininek köszönhetjük, aki a Bertone olasz formatervező cég munkatársaként nevét adta a Lamborghini Miura, Countach és Diablo tervezéséhez is.
A különleges autót többek között a teljes egészében ezüstszínű bőrrel kárpitozott belső tér, az autó farán és a műszerfalon látható méhsejt formavilág és a hatalmas üvegfelület teszi egyedivé, amely a sirályszárnyas ajtóktól a tetőig 4,5 négyzetmétert tesznek ki. A szívdöglesztő sportautóból egyetlen darab készült.
A Marzal hátra beépített motorja 2,0 literes sorhatos egység, amely állítólag 175 lóerős teljesítményre volt képes 6800-as fordulatszámon. A végsebességet 190 km/órára becsülték. Az erőforrást Giampaolo Dallara tervezte, és a 4,0 literes Lamborghini V12-es motorjának felezett változata volt, amelyhez egy ötfokozatú, kézi váltó csatlakozott.
Három Weber 40 DCOE karburátorral volt felszerelve, a légbeömlők közvetlenül a hátsó utasok feje mögött helyezkedtek el. A motort keresztirányban szerelték az autóba, a hátsó tengely mögé. A váltó a Miurából származott, ahogy az alváz, a futómű, a kormánymű és fékek is.
Az autó orrészét fedő rész alumíniumból készült, a többi, nem üvegezett karosszériafelület acélból. Az olasz sportautó teljes hossza 4450, szélessége 1700, magassága pedig nem több mint 1100 milliméter.
A Marzalban összesen 4,5 négyzetméternyi üvegfelület volt, amely miatt napsütésben rettentően felmelegedett az utastér, így légkondit is kapott az autó, ami nem volt még túl elterjedt akkoriban.
Az autót a monacói uralkodópár, Rainier herceg és Grace hercegnő használták az 1967-es Forma-1-es Monacói Nagydíj startjánál. Ekkor jelent meg a Marzal először nyilvános eseményen, második nyilvános szereplése az 1996-os Concorso Italiano versenyen volt Monterey-ben, Kaliforniában. Ez az autó adta az alapot a később megszületett Lamborghini Espada modellhez.
