A kilencvenes évek elején a Lamborghini erős érdeklődést mutatott a GT1-es versenyszéria iránt. A terveket tettek követték, egy vérbeli célgépet akartak összehozni, ami a Porsche receptjét másolja. Így a legfrissebb FIA-szabályokat kihasználva nem utcai autóból akartak versenyautót faragni, hanem pont fordítva: megépíteni a pályagépet, majd abból kidobni az utcára szánt verziót. Ezért 1996-ban megkeresték a francia Signes Advanced Technology nevű céget, ahol közösen kezdték el a GT1 Stradale fejlesztését.
Az első karosszéria a VLA12001-es volt, amihez el kellett készíteni a homologizációs utcai autót is. Ez lett a Lamborghini, ami nem is Diablo, mert semmi köze sem volt az olaszok gyártotta autóhoz, csupán hasonlított rá. A SAT-nál teljesen az alapoktól építették meg a konstrukciót Alain Marguet és Michael Costa vezetésével. Nyers, ízig-vérig versenyzésre termett gépet hoztak össze, ultrakönnyű karbonszálas utascellával, amihez a V12-es blokk speciális kivitele csatlakozott hatliteres lökettérfogattal, 655 lóerős csúcsteljesítménnyel és 687 Nm maximális nyomatékkal.
1997 Lamborghini Diablo GT1; top car design rating and specifications
Ezt az erő hatsebességes, kézi váltón keresztül jutott a hátsó tengelyre, ami miatt a vezetés is embert próbáló feladat lehetett. A tömeg mutatja, hogy valóban egy komoly gépről volt szó, hiszen sikerült 1050 kilogrammra leszorítani a mérlegen mutatott értéket (az eredeti Diablo 1500 kilogrammot nyomott).
1997-ben mutatták meg az autót az FIA illetékeseinek, akik elfogadták, és így szabályosan indulhatott volna a Lamborghini a GT1-es versenyosztályban. Csakhogy ekkoriban csúszott igazán mély pénzügyi gödörbe a gyártó, így minden ilyen tervet elkaszáltak, és csak a Volkswagen ölelése mentette meg őket a csődtől. Ezt követően a Diablo GT1 Stradale két példánya visszakerült a SAT tulajdonába, akik eladták a Mistral Motorsnak, Olaszországba.
A GT1-es így a valaha volt egyik legritkább és legkülönlegesebb Lamborghini, amire utcai rendszám kerülhetett.
