Ha a Wartburgtól el is ment a kedvem, a veteránozást azért korántsem adtam fel. Néhány kitérő után találtam egy benzines, állólámpás Mercedest, amit nagy élvezettel használtam, s ezt az autót vezetve jött az újabb ötlet. Úgy döntöttem, maradok a típusnál, de a következő autóm már kupé lesz, aranymetál színben, elektromos tetőablakkal (amit az egyik legfontosabb extrának tartok ebben a modellben), és ha lehet, akkor a kétvezértengelyes, benzinbefecskendezéses, 185 lóerős motorral. A kis benzinest eladtam egy barátomnak, aki azóta is használja, én pedig hozzáláttam a kereséshez.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljam a megfelelő példányt Budapesten, a XI. kerületben. Az extrák, a kupékarosszéria, a motor stimmelt, az autó egészségesen működött, s úgy tűnt, hogy nem kell különösebben sok munka ahhoz, hogy igazán szép példány váljon belőle. Az üzletet 1997 novemberében megkötöttük, a vételárat sikerült 600 ezer forintra lealkudnom. Úgy gondoltam, hogy alapos csiszolás, az apró rozsdásodások kilakatolása, majd a teljes fényezés után készen lesz álmaim autója. Tévedtem.
Hónapokig tartott, mire kellőképpen sikerült szétszednünk a kocsit és az összes festéket eltávolítottuk a karosszériáról – ekkor jöttem rá, mennyivel nagyobb és összetettebb feladat egy nagy Mercedes restaurálása, mint az idő távlatából már pofonegyszerűnek tűnő Wartburgé. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy nem kerülhetem el az alapos lakatolást – erre a feladatra találtam egy megbízható és nem túl drágán dolgozó sződi szakembert. Csak akkor derült ki, hogy nem végzett tökéletes munkát, amikor hazatrélereztük a Mercedest és alaposan megvizsgáltuk a garázsban. Egy újabb, drágább, ám rendkívül jó kezű és precíz lakatosmester következett, aki az elrontott részleteket hozta rendbe.
Időközben a kiszerelt motort is átnéztük, beállítottuk, minden tömítést és szimmeringet kicseréltünk rajta, de egyébként olyan jó állapotban volt, hogy hozzá sem kellett nyúlni. A futóműt is teljesen felújítottuk, minden gömbcsuklót, szilentblokkot, gumipogácsát vadonatúj, eredeti gyárira cseréltünk, miként a fék is új alkatrészeket kapott.
Úgy döntöttem, hogy a fémig lecsiszolt, teljesen kilakatolt karosszériáról nem spórolom el a minőségi befejezést, ezért egy bő háromszázezer forintos, külső-belső fényezés mellett döntöttem. Ezalatt németországi bontókból újakat szereztem a hiányzó, vagy kopott belső alkatrészek helyére, sőt találtam egy, az eredetivel megegyező, ám közel újszerű, fekete ajtó- és oldalkárpit-garnitúrát is. Összeszereléskor természetesen valamennyi ablaktömítést, gyanús csavart, patentet kicseréltünk.
A motor ezernyi csőalkatrészét jobb híján emlékezetből raktuk össze. Ebből lett a baj, mert az első indítózásra a légszűrőház színültig tele lett fagyállóval. Alapos takarítás, majd hosszú logikai játék következett, mire felfedeztük, hogy két, rendkívül hasonló csövet felcseréltünk. A gumialkatrészekkel a helyükön, egy nagyfeszkábel-cserét követően az autó életre kelt, és igazi veterános stílusban, félig összeszerelve mentem vele egy kört. Nagyon szépen tette a dolgát – legalábbis úgy tűnt.
A vizsgát 1999 tavaszán kapta meg, de még messze volt attól, hogy tökéletes legyen. Egy soltvadkerti márkaspecialista hónapokig dolgozott a motoron, mire közel olyan jó lett, amire számítottam. Sajnos még ma is hiányzik belőle egy igen drága, csak gyári eredetiben megvásárolható légkörnyomás-jeladó, amelyre azért van szükség, hogy a kezdetleges, tranzisztoros elektronikával működő befecskendezőrendszer mindenféle magasságban és időjárásban biztosan indítson és egyformán működjön. E kis alkatrész hibája miatt az én 280 CE-m most is túlzottan szegény keverékkel fut, amit kihúzatáskor a motor csörgéséből érezni is lehet. A fényezésen is előjöttek azóta kisebb hibák, de ezek inkább olyan jelenségek, amelyek csak engem zavarnak, de akik megnézik az autót, vagy pláne beleülnek és vezetik, úgy érzik, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Gyönyörű kocsi ez a Mercedes, minden járókelő, de a szakemberek is elismerően vizslatják. Lenyűgöző a technikája, még a nehezen eltalálható, Mercedes-féle, kedvenc „ikonengold” színárnyalatom is stimmel rajta. Ennek ellenére sajnálom azt, aki ilyen kocsi restaurálásába kezd – most, hogy a 280 CE három és fél évnyi munkálkodás után és kétmillió forintból végre összeállt, kétlem, hogy még egyszer belefognék egy ekkora vállalkozásba.
Ezt a cikket teljes terjedelmében a Veterán Autó és Motor 2002. évi második számában olvashatja.
