Ladában, hátsó ülésen

Állítólag ikertestvérem, aki lány, automatikusan a babák után nyúlt kiskorában, én meg rögtön a kisautókra csaptam rá a családi legendárium szerint.

Első igazi nagy autóm dömper helyett a lábbal hajtós Moszkvics volt. A fényképek hátán lévő évszámok szerint két évesen kaphattam, de az biztos, hogy 1980-ban a harmadik születésnapomon már horpadt a lökhárítója, tehát használatba vettem.

A Zöld Autónak hívott Moszkvics ára horribilis volt. Homályosan arra emlékszem, hogy 500 forintba kerülhetett, ami akkoriban kitett egy havi nyugdíjat. A részidőt javította az a tény, hogy az autó a következő 10 évben stabil kedvencem volt, és ahogy nőttem, mindig örömöm volt benne.

Egy baja volt, hogy a 4,5 voltos laposelemet meg kellett osztanom a játék géppisztoly és a Moszkvics lámpája között. Vagy egyik kelepelt és világított pirosan, vagy a másikban égtek a lámpák.

Az első tuning abból állt, hogy kiszereltem belőle a pedálokat, mert a mechanika nem bírta a pörgést lejtőn lefelé. Később hátrébbtettem az ülését, hogy beleférjek, majd amikor így is kicsi volt, a csomagtartóján vagy a motorháztetőn billegve szaggattam lefelé a balatonfüredi lejtőkön.

Gyermekkoromban az emberek nagy részét sajnos csak autójuk segítségével tudtam elhelyezni. A velünk egy házban lakó bácsihoz a Juhász János név nem volt olyan biztos támpont, mint az okkersárga 1500-ös Zsiguli.

Általános iskolában a Lada-Skoda drukkerség olyan kemény választóvonal volt az osztályban, mint ma a politikai hovatartozás. Néhányunknak négy keréken a Lada volt a világ közepe, igazi Skoda fanatikus egyetlen egy szorult az osztályba.

Most őszintén: ugye, hogy a 120L kanyarban sincs az ezerkettestől? Jó, könnyebb vezetni, kevesebbet fogyaszt, de ez kit érdekel? Miben ugratott át Ötvös Csöpi a balatoni kompra, mivel nyerték a Béke-Barátság Kupákat, miből volt a VFTS? Ladában, Ladával, Ladából.

Biztos voltam benne, hogy aki nem érti, mitől több egy Lada holmi Skodánál, azon nem lehet és nem is érdemes segíteni. Később megtanultam, hogy ezeket a beállítódásokat nevezik logikailag gyenge pontnak, amikor észérvek véletlenül sem hatnak az emberre.

Mondanom sem kell, hogy első autónk egy Lada 1200 volt, fehér színben, piros műbőr üléskárpittal, amire hosszú utak előtt törölközőt vagy pokrócot terítettünk, hogy ne izzadjunk úgy rá, mint MÁV másodosztályon a zöld műbőrre.

Ez volt a Fehér Nyíl, TK 07-76 rendszámmal 1982-ből, több éves várakozás után. Szüleim Norvégiáig is elhatoltak vele, amikor 5 majd 3 évente utazni lehetett az édesapám húgával feketén váltott NSZK márkákból. Nem volt rég, mégis kevesen emlékeznek arra, hogyan is működött az „emberarcú szocializmus”.

Míg nálam a Zöld Autó az állandóságot képviselte, a családban Fehér Nyíl átadta helyét egy kocka Lada kombinak, majd 1991-ben az első nyugati autónknak, egy jobbkormányos 1.6 GL Ford Sierrának.

A Sierrára egy Honda Civic, majd kocka Opel Kadettek következtek a D sorozatból, én pedig vadul autóztam a számítógépen. Kedvencem a pályaépítős Stunts és a gyorsulós-tuningolós-autóelnyerős Street Rod volt.


Amint betöltöttem a 17. születésnapomat, ügettem vezetni tanulni. Fordulatszámmérős autót akartam, azért gondolkodás nélkül az Alekót választottam. Ennél tramplibb batárt keveset gyártottak, de nekem mégis tetszett. A forgalmi vizsgára készpénz alapon rásegítettünk egy kicsit, majd 11 évvel ezelőtt átvehettem vezetői engedélyemet.

Innentől a számítógép labdába nem rúgott az otthoni Opel Kadett, majd a Renault 21 1.7 limuzin mellett. A 21-est sokan lenézik, pedig a miénk megbízható volt, nem fogyasztott sokat, 95 lóerővel jól ment, kényelmétől és térkínálatától ma is hanyatt esnénk.

1997 karácsonyán nagy meglepetéssel kibontottam egy jégoldó sprayt és egy adag ablakmosót. Nem tudtam mire vélni a meglepetést, majd kiderült, hogy szüleink megvették nagybátyám 1200-es Zsiguliját, amely lent áll a ház előtt.

Miénk lett az álomautó, egy igazi hátsókerekes Zsiguli! Mondanom sem kell, hogy mint első autót, minden baja ellenére nagyon szerettem.

Forradalmasította a közlekedést, főleg az egyetemre járást Piliscsabára, a nyaralásokat és persze megadta azt a szabadságélményt, ami annyi embert elbűvöl egy autóban. A 39 literes tankot kezdetben 5000 forintból tele lehetett tankolni, 266 forintos benzinárral számolva ez ma a duplájába kerülne.

Annyi volt a gond, hogy 15 éves kor felett a mi Zsigulink nem úgy ment, mint Bujtor Istváné az üldözéses jelenetekben és sokszor el is romlott. Hőségben rostokolva néha leállt, mert az AC pumpában gőzbuborék keletkezett, máskor rotorhiba miatt el sem indult és egyszer hóban, az Árpád-hídi buszvégállomáson farolgatva a fékcsöve szakadt ki. A legrosszabb az volt, mikor kedvesemmel nyaralni indultunk a Zemplénbe és az autó már Gyöngyösön lerobbant.

2000-ben keserű szívvel megváltunk tőle és új autó után néztünk. Szívem a 2107-es ezeröcsi felé húzott, de autózni már öt éve is annyira sokba került, hogy végül a kevesebbet fogyasztó Lada Samara lett a befutó, akkor 12 évesen.

Néhány hónappal később megláttam egy hirdetést: autós újságíró kerestetik. Meg sem akartam próbálni, mondván miért pont én kellenék nekik, így kezdődött a majdnem hollywoodi sztori :-)

A család támogatásával végül beadtam a pályázatomat, és továbbjutottam. A felvételi beszélgetésen németből a kettős VANOS szelepvezérlés szépségeit kellett lefordítanom, angolból elég volt az M3 sajtóanyagának lazább részeit megérteni, aztán jött egy kis csatolt hosszlengőkar és vége is volt a találkozásnak.

Nem hittem el, hogy ebbe a szakmába kívülről be lehet kerülni, de a vezess.hu teljes újságíró garnitúrája kívülről érkezett, nem pedig a mi kutyánk kölykeként lett autós újságíró.

A kapcsolati tőke értéke mégis felbecsülhetetlen, mert itt a vezessnél tudtam meg, hogy eladó egy Audi 80 quattro, majdnem új állapotban, amely tényleg egy svájci nénitől érkezett 59 000 kilométerrel, tényleg szervizkönyves volt és mindkét hazai tulajdonosa gondosan vigyázott rá.

Tiszta játékidőben néhány percig tartott a gondolkodás, hogy baráti áron megvegyük-e az Audit, de értelmi és érzelmi alapon is csak igen lehetett a döntés. Jelen állás szerint soha nem válnék meg tőle és kedvesemmel képzeletben már a gyermeküléseket is elhelyeztük a hátsó sorban.