Teszt: Chrysler 300C Touring

---

Mi az: fél tőle az átlagember, sok benne a vas és ezzel karcol Snoop Dogg? Elárulom a megfejtést: Chrysler 300C! Egy korábbi alkalommal már elámultunk a HEMI motor erejétől, így most a dízelen a sor, hogy bizonyítson, ezúttal egy kombiban.

Ahogy a Jeep Cherokee-ban, úgy a 300C-ben is a 3 literes Mercedes alapú dízelmotor munkálkodik. 218 lóerő és 518 newtonméteres nyomaték mozgat 2 tonnát, a vártnál fürgébben és szebb zenei aláfestés kíséretében.

Nem jellemző a Mercedes dízelekre, hogy kifejezetten szép hangon járnának, viszont a 300C talán az Európában valaha hallott legjobb dízelélményt nyújtja, már ami a hangot illeti. Nem hülyék a Chryslernél sem, így valószínűleg tudják, hogy egy 300C kaliberű autóhoz mindenki egy mélyen dörmögő V8-ast szeretne hallani. Ezt tarthatták szem előtt a dízelmotor hangolásánál is, így a motorház hangszigetelésén kizárólag a mély hangok jutnak át.

Leginkább egy jól leburkolt hajómotorra emlékezet a CRD hangja, hallani benne az erőt és azt, hogy alig pörög valamicskét, épp csak annyit, hogy ne fulladjon le. Alacsony fordulatszám mellett is elbír a motor a tömeggel, de ez nem jelenti azt, hogy egy lusta tohonya motorról volna szó.

Motorikusan olyan élményt nyújt a 300C, amit nem érezni a legtöbb európai dízelben sem, bár jellemzően egy átlagember nem képes megállapítani még dízel mivoltát sem. Akinek leesik, az bátran tippelhet egy V8-as dízelre.

Maximális nyomatékát már 1600-as fordulaton kiélvezhetjük, ennél magasabb fordulatszámra nincs is nagyon szükség, bár ott is meglepően fürgén szaladgál fel-alá a mutató. Összehasonlításképpen az 5,7-es benzintemető HEMI 4000-es fordulat mellett adja le 525 newtonméteres nyomatékát.

Ég és föld egy Mercedes és a 300C automata váltója közötti különbség, most mégsem kezdjük ócsárolni, mert ezzel a dízelmotorral együtt jól működik, hiába lassú és hiába csak ötfokozatú.

Ezek után szinte hihetetlen, hogy elég 7,9 másodperc 100-ig, és közel megfutja a 230-at is ez a monstrum. A legnagyobb öröm, hogy eközben nagyjából felét eszi, mint a HEMI, a 11 literrel akár a városban is ijesztgethetjük a népet.

Ez nem túlzás, a környezet valóban fél tőle! Ha lehet, kinézete még a limuzinénál is brutálisabb. Lesötétített hátsó ablakaival igazi hullaszállítóra emlékeztet, olyanra, amibe Joe Peschi dobálná be a baseball ütővel agyonvert hullákat egy jó kis gengszterfilmben, és még le sem takarná őket.

Az elnagyolt felületek, főként az orbitális méretű hűtőrács olyan agresszív külsőt kölcsönöz az orrnak, amely egyértelművé teszi, ki az úr az utakon, és jó eséllyel a vezető karakterére is enged következtetni, sajnos.

Mondhatnám, hogy az impozáns külső után csalódást keltő a belső tér, de abban is meg lehet találni a szépet. Igaz, a műanyagok nem jó minőségűek, a kevéske fabetét eredetisége megkérdőjelezhető, az összkép mégis nemes egyszerűséget és magabiztosságot sugároz.

Az első ülések egy nagy fotelhez hasonlítanak leginkább, és csak annyival tudnak többet a koreai bőröknél, hogy ezen legalább kényelmes ülni, és nem csak csúszkálni lehet rajta. Egy több, mint öt méter hosszú autóban lehetne több hely is hátul, de így is elférni, nagyjából akkora a lábtér, mint egy E-osztályú Merciben.

---

Sajátos amerikai megoldás, hogy az első ülés alatt akkora lyuk van, hogy a hátsó lábtérből simán előregurul egy 1,5 literes palack, így ott ne tároljunk ilyesmit! Dobáljuk a csomagérbe nyugodtan, van hely, bár nem tudjuk, hogyan jöhetett ki a 630 liter.

A nagy méretek sajnos érződnek menet közben is, pedig a PT Cruiserután már-már azt hihettük, hogy amerikai autóval is lehet gyorsan kanyarodni, sőt, még meg is lehet vele állni időben, ha arra van szükség. Ez a 300C Touring esetében nem teljesen igaz, inkább a régi időket idézi.

A fék nehézkesen lassítja csak a böszme nagy testet, és a megfelelő fékhatás érdekében nem árt lábra gyúrni a konditeremben, hogy izomból tudjuk a pedált taposni. Mikor így teszünk, akkor vesszük csak észre, hogy van ott még pedálút bőven. Amerikai szokás szerint a pedálsor állítható, itt a vezetőülésen keressük az erre a célra szolgáló gombot.

A kormány elfordítása a limuzin változathoz hasonlóan itt sem jelenti azt, hogy az autó azonnal el is fordul. Némi reakcióidőt nem árt bekalkulálni, ha gyorsan szeretnék kerülni a hullaszállítóval. A kormány mintha csupán távoli rokoni kapcsolatban lenne a kerekekkel, lassan reagál, de minimális erőkifejtéssel tekerhető a vakvilágba. Nem érdemes forgolódni vele, jobb, ha megyünk egy háztömböt. Erőből farolni, egy helyben pörögni nem a 300C Touring stílusa, és nincs is meg hozzá az ereje.

A futómű sem mutat olyan pozitív képet, mint a 300C mellett játékautónak tűnő PT esetében tette legutóbb. A rengeteg vas ellenére sem képes a 300C elnyelni az úthibákat, érezni rajta a nagy kiterjedést. Kicsit zörög, kicsit csavarodik, az úthibákon pedig elpattog oldalra, nem igazán tükröz minőségi összeszerelést. Pedig a limuzin jóval összeszedettebb képet mutatott.

A 3.0 CRD Touringért kért 12 millió forint ennek ellenére nem irreális, sőt, ha azt nézzük, hogy egy sokkal gyengébb felszereltségű kombi E-osztály vagy ötös BMW 2 millióval drágább, akkor akár még kedvezőnek is mondhatnánk. Némi kompromisszumkészség kell hozzá ugyan, de aki szereti a nagy amerikai vasakat, annak nem érdemes gondolkozni a német konkurenseken. Egy igazi vadállatot kapunk ennyi pénzért, visszafogott étvággyal.

---