Teszt: Fiat Panda Cross 1.3 jtd

---

A kisautóval közös napjaink úgy kezdődtek, hogy Hamar Balázs szaktárs mosolyogva szegezte nekem a kérdést, nem akarok-e hétvégére egy terepjárót. Habozás nélkül igent mondtam, hiszen ajánlata különösen nagylelkű volt, mert neki így egy kevésbé izgalmas Peugeot 307-essel kellett megbirkóznia.

Persze a forgalmi és a kulcsok átvétele után rögvest kiderült, nem valami tisztességes vasról van szó, hanem csupán egy Fiat Panda vár rám a garázs hűvösében. Mindegy, nagy baj nem lehet vele, hiszen zöld és minden kerekét hajtja a csöppnyi, 1,3 literes Multijet motor.

Az első vizuális kapcsolat után további 4×4-es dizájnelemeket fedeztem fel a kisautón. Freelanderre hajazó butácska, jól fejlett pattanásnak látszó ködlámpák trónolnak elöl, oldalt pedig nagymennyiségű műanyag borítás gondoskodik róla, hogy legyen hely, ahol felhalmozódhat a vizes sár, s ahol gaz módon megbújva idő előtt kikezdheti az ajtólemezek épségét.

Természetesen nem maradhatott el a tetőcsomagtartó sem, ami meglepő módon, elég masszívnak fest. Sőt, az is. Megrángattuk.

Egészében valamiféle békára hasonlít a legjobban. No nem egy tisztességes termetű varangyra, nem is holmi izmos ásóbékára, hanem legfőképpen egy veszélyeztetett, riadt tekintetű, ezüstszemű makibékára. Hogy veszélyeztetett, az biztos, hiszen 4,2 millió forintos alapárának köszönhetően itthon meglehetősen kevés fogy belőle, pedig érdekes, ritka jószág ő. Együtt töltött napjaink során számosan megcsodálták, majd hitetlenkedve csóválták a fejüket, mikor arra terelődött a szó, hogy mennyire bírja a sárban gyötrődést.

Őseivel Európa boldogabb, hegyesebb részein még napjainkban is gyakran találkozni, a keskeny hegyi utakon. Ahol nem kell extrém terepen bizonyítani, nincsen párja. Bár a korábbi Pandák komolyabb vasakból, kapcsolható négykerék-hajtással készültek, addig a legújabb, inkább divatosra szabott jószágban csupán az elektromosan zárható difi jelez valamit abból, hogy talán az aszfaltról is simán leugorhatunk vele.

Ugye mondanom sem kell, folytatás a következő oldalon. Aztán az azt követőn érkeznek a technikai adatok és az ítélet!

---

Kishazánkban sajnos nincsenek túl nagy hegyek, így a Bükkben próbáltuk szegény párát. Igazi hegyimentő szerepben tetszeleghetett a Panda, hiszen néhány barátunk valahol a sötét rengetegben, egy barlangban húzta meg magát, de szörnyű baj történt, kimerült az italkészletük. Természetesen minket hívtak segítségül. A feladat nem is tűnt nehéznek, csupán a hegyre felvezető utat őrző baktert kellett volna korrumpálnunk pár üveg sörrel és fél óra alatt már meg is érkezett volna a csöppnyi csomagtartóba éppen bepaszírozható kocka sör.

Persze az évek óta bevált módszer most, mikor emberéletek forogtak kockán, nem működött. A hegyibakter megmakacsolta magát, és hosszas könyörgés után is csak arra volt hajlandó, hogy felvázoljon egy alternatív útvonalat, amerre kikerülhetjük a gaz sorompókat. Persze azt az információt édes titokként zárta magába, hogy arra hatalmas gödrök, néhol arasznyi sár állja majd utunkat. Így közel három órát rongyoltunk terepen, mire megmenthettük bajba jutott pajtásainkat. De hála Istennek odaértünkkor még mutattak életjeleket. Igaz, közben a navigátor és a hátsó traktus alaposan megdézsmálta a mentőrekesz tartalmát, de végül sikerrel jártunk.

A Pandába sem kellett beletölteni a világ összes gázolaját, igaz nem evett túl keveset, de nem is fogyasztási világrekordra készültünk vele. Autópályán és csúf terepen hajtva, végig dübörgő légkondival 6,2 literes átlagfogyasztást mértünk, ami azért egy ekkora jószágtól nem extra teljesítmény.

Gond sehol nem volt alkalmi öszvérünkkel, pedig néhol valóban ronda helyeken kellett átgázolni a nemes cél érdekében. Fékjét annak ellenére hamar megkedveltem, hogy mások szerint a négy tárcsafék nagyon harapós, nehezen adagolható.

A kisautó belseje is meglehetősen csinosra sikeredett, a talján dizájnerek kitettek magukért. A csapat női halmaza egyöntetűen a szívébe zárta a kis „cuki” Pandát, a racionálisabban (haha) gondolkodó férfiak azonban az ára hallatán hümmögésbe és heves fejcsóválásba kezdtek.

Nekem súlyos felismerést hozott az együtt töltött hét, miszerint lehet szeretni egy aprótestű, olasz gyártmányú autót is. Terepen elképesztően szűk helyeken is átfér, ott is, ahol tisztességes méretű 4×4-esből már előkerülne a láncfűrész, vagy a földmunkához szükséges szerszámcsomag.

Városban pedig akár egy nagyobb virágosládába is beparkolhat vele akárki. Kár, hogy a divat oltárán feláldozták a régi 4×4-es Panda komolyabb szerkezeti elemeit, de még így is remek választás lehet. Szóval nem egy szürke, hétköznapi autó. Lehet kedvelni, de hosszabb kiruccanásra csak két ember induljon vele. Ilyenkor hátra, némi türelemmel, kiszedett kerekekkel akár két darab kerékpár is betetriszezhető. Jó játékot!

---