Teszt: Opel Vectra OPC

---

Rikitó OPC-kék fényezés, V6-os turbómotor, és a kollegák pozitív visszajelzései – ilyen információk birtokában huppantam bele a 255 lóerős Vectrába két kolléganőm társaságában, akiket a metróig kellett eldobni. Ebből rossz már nem sülhet ki.

Ekkor ért az első sokkoló élmény! A kihűlt motor az automata szivatóval, olyan fájdalmas frekvencián búgatta meg a két – kissé túldizájnolt – kipufogót, hogy azt csak komoly halláskárosultak tudják elviselni. Kívülről nagyon szépen szól, belülről idegesítő. A parkoló autók egy részében megszólalt a riasztó, de mire bárki annyit mondhatott volna, bá, már árkon-bokron túl voltunk.

Egy, kettő, hategészhét

Ha nem olvastam volna róla, ki nem nézem az OPC Vectrából, hogy 6,7 másodperc alatt eléri a 100 km/órás sebességet álló helyzetből, esetünkben a garázsból. Érezni, hogy a kipörgésgátló nagyon dolgozik, és ha finoman indulunk, közel sincs meg a 6,7. Ha rákészülünk, akkor meg nagyon visít és csikorog a gumi, és az nem illik a higgadt, decens Vectrához. A sebesség pedig egyszerűen sehogy sem érződik ebben a vasban. Kár!

Kolleganőim előtt azért meg akartam mutatni, ki is a Jani – ilyenkor az ember nem számolja a pocsékba ment benzinlitereket. Egyből benyomtam a Sport gombot – amitől érzékenyebb lett a gázpedál, és keményebb lett a futómű -, majd, miután úgy ítéltem meg, hogy korlátoz a képességeim kiteljesítésében, kikapcsoltam a kipörgésgátlót is.

Ennek folyományaként egy sikítósan bevett kanyarban úgy elfüstölt az ívbelső kerék (tényleg, hova tűnt az összkerékhajtású Vectra?), amilyet driftversenyeken sem látni. Elégedetten nyugtáztam a visszapillantóból, hogy fényes nappal festői szép kék füstöt húztam magam után. Igaz, hogy egy ijedt arc is megjelent a tükörben, de oldalról dicséret érkezett.

Az anyósülésen kapaszkodó utasom ezek után busszal szerette volna folytatni az utat, még szerencse, hogy hátulról sikerült megnyugtatni egy „Látszik, hogy neked nincs bátyád” kezdetű balladával. Egy kicsit visszavettem, visszakapcsoltam minden elektronikát és nyugodtan, épségben leszállítottam a hölgyeket.

A péntek délutáni dugóban ezek után sokat már nem tudtam meg az autóról, mindössze, annyit, hogy a futómű alaphelyzetben is keményebb egy normál sportautónál, ami nem szerencsés a hazai utakon. Bevallom az is zavart egy kicsit, hogy senki nem akart versenyezni velem, pedig a kollegák pont ezt a tulajdonságát emelték ki. Talán holnap!

Irány Pozsony

Másnap reggel beleindultam a vakvilágba, annyit tudtam, hogy útba ejtem a Visegrád környéki kanyarokat, aztán majd lesz valami. Felszedtem a barátnőmet, és finom gázpedálmanőverekkel elhagytam a várost. Ilyen körülmények között 10-11 litert fogyaszt az OPC, de nem kell lelkendezni, a gyári 15,5 liter forgalomban nagyon könnyen elérhető.

Dobogókő környékén már egész máshogy tekintettem az autóra, kiderült ugyanis, hogy a kanyarban sokkal többre képes, mint ami kinézett belőle. Az elektronika nem fojtja meg 18 colos abroncsokat, hagyja őket csikorogni, de ettől még nagyon jókat fordulunk vele.

A következő oldalon megalázunk egy motorost, sőt a sportautók tulajait sem kíméljük!

---

Közben stabilan ülünk a Recaro ülésekben, amik jól tartanak, állítható a lábtámasz is, szóval tényleg frankó. A váltókar is egészen ott van, jól lehet vele kapcsolgatni, ha nem is erre találták ki, akkor is.

Ha már erre járunk, akkor miért ne menjünk át Szlovákiába, villant be az ötlet, ha baj lesz, van mivel menekülni. Persze nem volt baj. Az úton senki, minősége sokkal jobb, mint itthon, ennek ellenére visszafogottan krúzolunk csak. Kicsit bóklászunk Pozsonyban, majd indulunk vissza. Mostanra kicsit unom az országutat, irány tehát Győr felé az autópálya.

240-nél egy motoros, 250-nél egy BMW marad le

Ha Németországban lennénk, könnyen megtapasztalhatnám, hogy 160-nál még szinte a gázpedál érintése nélkül is meredeken emelkedik a mutató a 300-ig kalibrált óra jobb alsó sarka felé. Ez még nem is akkora kunszt, de a 240-et is szinte észrevétlenül érem el – persze csak képzeletben. Ekkor kitér előlem egy motoros is, aki nem bírta sokáig a szelet, majd szép lassan beérem, és lemarad az az 535d BMW is, és a többi izomcsoda, amit gyárilag 250-nél lekorlátoztak – így képzelgek tovább.

A Vetra OPC 260-at megy, nincs benne korlátozás, így ha nem is veri agyon, de azért elég pimaszul gurul el a legtöbb sportos luxuscsoda mellett. Persze ez a történet még Németországban sem igazán életszagú, de azért jó lenne ilyenkor tanulmányozni egy lehagyott tulaj arcát.

Örülök, hogy nem kúszott sokkal 11 liter fölé a fogyasztás a félig normál-félig száguldós túra alatt sem, a barátnőm pedig annak örül, hogy lassítok, akárhogy bizonygatta is, hogy nem, fél. Az ülésről kiderült, hogy mindkettőnknek nyomja a derekát, így jobb kávé- és egészségügyi szüneteket iktatni a programba legalább kétóránként.

A kipufogó idegesítő zúgása nagyobb sebességnél viszont elmúlik, sőt, úgy tűnt, szinte csak alapjárat környékén búg, de akkor nagyon. Nagy bánatomra a motor szinte végig hangtalanul húz, sőt még sziszegni sem sziszeg, pedig turbó. Ennél többet is ki lehetne hozni egy hathengeresből.

Viszont kiderült, hova találták ki igazából az OPC Vectrát. Semmi kétség, az autópálya az igazi otthona.

Nem való nekünk

Nem tudom kinek készült az OPC Vectra. Szerintem egy családapának zavaró és fájdalmas a dobhártyaszaggató búgás, a fiatalabb versenyzőknek pedig túl nagy a mérete. Visszafogottnak nem mondanám, mert kívülről erős tuningszag terjeng körülötte. Egy mélyládához viszont nem kell 500 literes csomagtér, sőt a hátsó ülésekre sincs szükség.

Az OPC-t valószínűleg a nálunk fejlettebb közúthálózattal rendelkező országokba tervezték, ahol nem pattog el a kerék az útról minden második pillanatban, és ahol az emberek a gyors autókkal is képesek kulturáltan közlekedni. Nálunk egyik feltétel sem adott. Ez is nagy kár!

---