Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy semmi közöm sincs a hozzám hasonló névvel élő, de ellentétben velem, az ufó témában járatos – már ha lehet ilyet mondani – író úrhoz. Ameddig a szülői ház egyik sarkában húztam meg magam, jó pár telefont kaptunk, ahol a lelkes ufófüggők soron kívüli író-olvasó találkozót igyekeztek összehozni maguknak velem. A sokadik érdeklődő után csak megfordult a fejemben, hogy a következő telefonos félbolonddal mégis megvitatom a Mars-csatornák, vagy a piramisok építésének rejtélyét. Aztán ez elmaradt, de most végre megbosszulom a telefonbetyárok zaklatásait. Ufót kergetni én is tudok.
Így hát ufók után kutattunk, szigorúan áltudományos módszerekkel. Szerencsére 4×4-es társunk is akadt, így a „világtól elzárt” ufómegfigyelések helyszíneit is könnyedén felkereshettük. A járgány elején lévő csillagot pedig további jó jelnek tekintettük. Biztosak voltunk a küldetésünk sikerében.
A kezdet: Pécel
Elhagyott, régi szovjet katonai bázison járunk. Régi, bizonyos Farnadi Kelemenre hivatkozó XVI. századi feljegyzés alapján kerültünk ide, amely a környék dombjai felett lebegő szivarszerű, füstölgő dologról és egy hatalmas vibráló tojásról regél. Mivel senki sem mert a titokzatos jelenség közelébe menni, az esetet hamar elfedte a jótékony homály. Majd pár száz évvel később a dicső szovjet csapatok költöztek a dombok közé, akik nagyon vigyáztak a váratlan leletre. Mióta elmentek, többé-kevésbé szabad ide a bejárás, de az igazán érdekes járatokat már méteres földtakaró borítja.
Ide nem vezet aszfaltút, csak öles lyukakkal és ragadós sárral borított földút. A helyi önkormányzatba beszivárgott földönkívüliek magas földsánccal próbálták megközelíthetetlenné tenni a bunkereket, de a népes tudóscsoportot szállító Vito gond nélkül vette ezt az akadályt. Mindössze néhány csipkebokrot kellett a megfelelő helyen Gül Baba módjára megmetszeni, egy fatörzset arrébb passzolni és máris könnyen bejutott a kisbusz a bázisra. Eddig minden rendben.
Mi van a föld alatt?
A velünk lévő szakértők hamar megállapították, hogy itt a föld alatt bizony rejtegettek valamit anno. De vajon mit? GM-számláló nem volt nálunk, így bátran osontunk az émelyítő szagú járatokban, míg egy anno sietve felhúzott, mégis masszív betonfal nem állta el az utat.
A felületén próbafúrások nyomai látszottak, de eddig senkinek sem sikerült átütnie a bő hatvancentis betont. A témát mi sem feszegettük, igaz, a nálunk lévő svájci tiszti késsel amúgy sem jutottunk volna sokra. Úgyhogy kimentünk.
Kifelé még belebotlottunk egy hatszögletű, szabálytalan lyukba. A matematika fakultáción jeleskedők azonnal kibökték, hogy ez bizony 720. Mármint a hatszög belső szögeinek összege. Na mármost, ha ezt elosztjuk 5,4 pível, megszorozzuk a Föld-Mars és a Szíriusz-Betelgeuse 2002 január tizedikén mért távolságának 12 alapú logaritmusával, majd a végén a szinusz hiperbolikusz függvényt 0-tól eddig integráljuk, megkapjuk hogy bauxit. Ez meg vörös, mint a Mars, tehát a Marslakók valahol Gánt környékén lesznek. Ott pedig már jártunk, gondoltuk hamar odatalálunk. A mázsányi műszerszerű kacatot behajítottuk hátra, a szerencsés elől ülők melengethették átfagyott testrészeiket a derékkényeztetésben jeleskedő ülésfűtéssel.
Eközben egyik áltudósunk az elszenesedett növényzetet nézegette, ami szerinte ékes bizonyítéka annak, hogy nemrég egy űrhajó járt itt. A plazmahajtómű hője perzselte meg az ártatlan kis növényeket – mondta. Neki a bauxitról rögtön beugrott Gánt. Mivel háromszor látta a Mátrixot, és még bőrkabátja is van, nem ellenkeztünk vele, és a sofőr beletaposott mind a 150 ló oldalába, hogy még világosban odaérjünk. Persze nem közúton, hanem terepen. Ha egy nehézfiú van velünk, ne habozzunk kihasználni a tudását.
Eleinte félénken nézegettük a sáros úton felbukkanó óriási földtúrásokat. Mégiscsak egy automatikus váltóval felszerelt, kényelmes kisbuszban ülünk, nem valami zötyögős UAZ-ban. Aztán az ötödik vaddisznótúrás után már nem aggódtunk, az elektronika baj nélkül átvitt mindenen. Végül mégis sikerült elásni a Mercit.
Az egyik kis pocsolyánál túl széles volt a bakhát, a hátsó lengőkarok megragadták a lehetőséget és megállították a vasat. Nagyon nem estünk kétségbe, bíztunk a 4×4-es technikában, gondoltuk visszatolatunk. Igen ám, csak az első kerekek nem olyan szorgosak, mint a hátsók, így a 35:65 százalékos munkaerő-megosztás itt kevés volt.
Homo habilis
Nagy nehezen előhalásztuk az emelőt, majd megpróbáltuk megemelni a gépet, hogy az erdőben talált fatörzseket, köveket a hátsó kerekek alá halmozhassuk. Senkinek nem kívánom, hogy szakadó hóban, tüskés bokrokban térdelve próbáljon megemelni egy kéttonnás kisbuszt, híg sárban. Igazán macerás dolog, higgyék el, és a mészkő is csodásan porlad el az emelő alatt.
Végül amilyen könnyen elakadtunk, olyan könnyen ki is jöttünk a sárból. De a további kísérletezésről mindenki lemondott. Inkább hazamentünk, leültünk a gép mellé és egy üveg vörös mellett elkezdtünk írni. Elméletben minden sokkal könnyebb, de azért ha valahol akadna egy Unimog, azzal újra megpróbálnánk a terepi melót.
Találkozás
Csalódottságunkban végül egy nagy síkságon táboroztunk le és reménykedve figyeltük az eget. Aztán fényeket láttunk. Egymás után sokat. Vadul fényképeztünk, de valaki elrontotta a jókedvünket, és felvilágosított, hogy a ferihegyi kifutó végénél vagyunk.