Bahrein kis szigetország, monarchia a Perzsa-öbölben. A Kelet és Nyugat közti stratégiai helyzete, termékeny földje, édesvize és a gyöngyhalászat hosszú időn keresztül a városiasodás központjává tette Bahreint. A gyöngyhalászat volt a gazdaság fő ága egészen a korai 20. századig, amikor feltalálták a tenyésztett gyöngyöt és kőolajat fedeztek fel itt az 1930-as években.
Történelem
Az ókori Mezopotámiában Tilmun néven emlegették a számukra nagyon távoli szigetet, amellyel kereskedést folytattak (ld. Enki és Ninhurszag, 1.-30., Lu-dingirra Innin-himnuszát vagy az ún. Tilmun-himnuszt), és akárcsak az Egyiptomiak Núbiát, bizonyos mértékig eszményítően megmitologizálták:
„Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi, Tilmunban holló nem károg, farkas bárányt nem ragadoz.”
A Perzsa-öböl bejáratánál elfoglalt stratégiai helyzete miatt uralmáért harcoltak az asszírok, a babiloniak, a görögök, a perzsák, végül az arabok, akiknek befolyására a szigetlakók felvették a mohamedán vallást. A hely neve a legrégibb időkben Dilmun volt, a görögök Tylosnak nevezték, azután Awal lett. A Bahrein név arabul azt jelenti: ‘két tengeré’, arra utal, hogy édesvizű források vannak a sós vízzel körbevett területen.
A mai határok között
A késői XVIII. században az al-Khalifa család felszabadította az bahreini arabokat a perzsa uralom alól. Mivel fennállt a veszélye az újabb iráni hódításnak, az emirátus szerződést kötött Nagy-Britanniával és brit védnökség alá helyezte magát. Ekkor a sziget lakossága a becslések szerint kevesebb lehetett tízezernél.
Az olajat 1932-ben fedezték fel és Bahrein hirtelen modernizációját okozta. Az egész régióban itt fedeztek fel először olajat. Az Egyesült Királysággal fenntartott kapcsolatok szorosabbak lettek, mert a britek támaszpontokat állítottak fel. A brit befolyás egyre erősebb lett az ország fejlődésével, amelynek a csúcspontja Charles Belgrave ellenőrré való kinevezése volt; Belgrave modern oktatási rendszert hozott létre Bahreinben.
A II. világháború után britellenes érzelmek terjedtek el az arab világban és Bahreinben zavargásokba torkollottak. A zavargások fókuszában a zsidó közösség állt, amelynek tagjaiból jelentős írók és énekesek, gazdasági szakemberek, mérnökök és az olajtársaságok középvezetői kerültek ki, továbbá olyan textilkereskedők, akiknek üzlete kiterjedt az egész Arab-félszigetre (nem engedték meg a zsidók állandó letelepedését Szaúd-Arábiában), és más szabadfoglalkozású elemek. Az 1947-es események következtében a zsidó közösség hátrahagyva vagyonát Bombaybe menekült, azután Palesztinában (később Izrael – a Pardes Chana negyed Tel-Avivban) és az Egyesült Királyságban telepedett le. 2007-ben 36 zsidó élt Bahreinben.
A kártérítés lehetősége sohasem merült fel. 1960-ban az Egyesült Királyság Bahrein jövőjét nemzetközi döntőbíráskodás alá helyezte és az ügy az ENSZ főtitkárának hatáskörébe került. 1970-ben Irán bejelentette igényét Bahreinre és a többi perzsa-öböli szigetre. Később egyezményt kötött az Egyesült Királysággal, hogy Irán nem érvényesíti igényét Bahreinre, ha más követeléseit teljesíti az Egyesült Királyság. Az ezt követő népszavazáson a bahreiniek megerősítették, hogy ők arabok és függetlenek Nagy-Britanniától. Bahrein tagja maradt az Arab Ligának és az Öböl-menti Együttműködési Tanácsnak.
A britek 1971. augusztus 15-én vonultak ki, és Bahrein független emirátus lett. Az 1980-as évek magas olajárából nagy hasznot húzott Bahrein, de az áresés is súlyosan érintette. Az ország megkezdte gazdaságának diverzifikálását és az 1970-es években a libanoni polgárháborúból is hasznot húzott, ugyanis Bahreinbe települt át Bejrútból a Közel-Kelet pénzügyi központja. Korábban Libanonban erős bankszektor működött, ami kivonult onnét a polgárháború miatt.
Az 1979-es iráni iszlám forradalom után a bahreini síiták fundamentalista szervezete, a Bahrein Felszabadításának Iszlám Frontja 1981-ben sikertelen puccsot kísérelt meg. A puccsot Iránban élő emigráns síita klerikusok szervezték, élükön Hujjatu l-Islam Hadi al-Mudarrisi állt, aki a teokratikus kormányzat legfelső vezetője lett volna.
1994-ben a síiták újabb zavargásokat kezdeményeztek, mert nők is részt vettek sporteseményen. A királyságra rosszul hatottak az 1990-es évek közepének szórványos zavargásai is, amikor negyven ember vesztette életét a kormány és a fundamentalisták összecsapásaiban.
1999 márciusában Hamad ibn Isa al-Khalifah követte apját az államfői poszton és bevezette a parlamenti választásokat, szavazati jogot adott a nőknek és kiengedte a börtönből a politikai foglyokat. Ezt a mozzanatot az Amnesty International úgy jellemezte, hogy „történelmi periódusa az emberi jogoknak”. Az országot királysággá nyilvánították 2002-ben. Korábban hivatalosan „állam” volt a megnevezése, ez „királyság”-ra változott.
