Istenem, de szép!, gondolom mindig, amikor megpillantom. Viszont már öreg, huszonhét éves, itt-ott megereszkedett, sokat kéne rá költeni, hogy ifjúkori fényében csillogjon. Megéri ez nekem, vagy inkább mondjak le róla? Nem a nejemről, a kocsimról van szó.
A Kiscápa, a ’82-es évjáratú E21-es kódjelű 318i két éve lett az enyém. A kasztni akkor sem volt tökéletes, de a motor igen, az üléseket pedig frissen kárpitozták feszesre, bolyhosra. Azóta minimális ráfordítás mellett szolgál, gyakorlatilag a világ legmegbízhatóbb autója.
Ha van is baja, sokkal-sokkal hamarabb jelzi, mint hogy megállna, nem indulna, eltörne. Soha egy percig nem éreztem benne, hogy nem jutok haza vele.
De most elég sok mindent jelez.
A tompított esős időben hajlamos nem működni. (Testelések? Relé?) A hidraulikus kuplung pár másodperces kinyomva tartás után szép lassan összezár. Kicsit néha lassításkor beremeg a hajtáslánc – alighanem a kardánkereszt jelzi élete végének közeledtét. Pár napja leállt alattam – szép kis kaland volt, igaz inkább az én hibám, mint az övé. És ami a legnagyobb baj: a kasztnin egyre aggasztóbbak a rozsdafoltok; amik két éve még csak apró pörsenések voltak, mára terjedő barna fekélyek.
Szó sincs róla, hogy a Kiscápa haldokolna. Ha érzéketlen tuskó lennék, és csak azt orvosolnám rajta, amit muszáj, simán elgurulna még 2-5 évig nagyobb műtét nélkül, aztán mehetne a bontóba. De nem akarok hóhéra lenni szegénynek – és túl sznob is vagyok ahhoz, hogy oszladozó zombiautóval járjak. Viszont nem csak érzéketlen tuskó nem vagyok, hülye sem.
Izgalmas, ritka, öreg, olcsó, de megbízható hétköznapi autónak vettem a BMW-t, ma is annak használom, továbbra is egy ilyen autóra van szükségem. Tehát tutira nem fogom az utolsó csavarig szétbontani-bontatni, hogy restaurált veteránautót csináljak-csináltassak belőle. Egyrészt – kegyetlen dolog, de igaz – nem érdemli meg. Egy 323i öröklétnek felajánlásán már elgondolkoznék, de egy 318-as veterán BMW? Minek? Másrészt ez legalább egy-, de inkább kétmilliós projekt, ennyi pénzt pedig egyrészt nem tudok elvonni hobbira a családtól, másrészt meg akkor mivel járok, amíg elkészül? Több év egy ilyen projekt.
És mivel járok utána? Egy csilivilire restaurált, majdnem-harmincéves BMW-t biztos nem lenne szívem nap mint nap bevinni a pesti forgalomba.
Szóval döntenem kell. Vagy eladom párszázezerért, és nem törődöm vele, mi lesz a sorsa, én meg veszek megint az árából valami érdekes-izgalmas, de még egyben lévő alkalmi vételt pár évre. (Egy jó kis E30 318i nem is lenne rossz.) Vagy pedig kenegetem a sebeit, felületi kezeléseket alkalmazok és tudomásul veszem, hogy egy egyre rosszabb autóm van, amit mindig kímélve kell vezetni, hiába BMW.
Egyet nem szeretnék: kímélés címén csendben elrohasztani a kertben. Sajnos a szerkesztőségben van olyan, máskülönben érdekes, értékes autó, ami alighanem erre a sorsra jut. Egy Audi 80-as Quattro, 1984-ből. Amire 2004-ben még büszke volt Andris, ma meg inkább szégyelli, annyira elhanyagolta.
Segítsetek dönteni: mit csináljak vele?
