A nagyvárosok élhetetlenek. Az igen csodás Budapest erre a leginkább ismert és legközelibb példa. A fő probléma a zsúfoltság, és a kaotikus közlekedés. Közhelyek, mindenki ismeri a problémát. A belváros szűk labirintus, a parkoló kevés, a parkolóőr annál több, menni pedig muszáj.

A BKV mint gennyes kelés

Az autós nem vált tömegközlekedésre, különben is a BKV egy gennyes kelés a város testén, kár lenne tovább táplálni, a lerobbanó buszok, korrupciós ügyek melegágya nem érdemel meg több adóforintot. Azért a munkába mégis el kellene jutni valahogy. A gyereknek meg óvodában, iskolában a helye, őket kerékpárra ültetni a kellemes tavaszi szmogfelhőben, beküldeni a pesti utak átláthatatlan és vad dzsungelébe nem éppen felelősségteljes döntés.

A sok rosszból kellene a kisebbet választani. Ha eltekintünk a gyerek faktortól, bizonyosan állíthatjuk, a leggyorsabb közlekedés a drótszamár, csak hát azt tekerni is kell, és a poros tüdő is garantált. Vagy be lehet ruházni  egy robogóra ami kisebb értéket képvisel mint egy hátizsák. Viszont így még vérszomjasabb autósok hadával kell szembenéznünk, ami mindenáron a motoros társadalom elpusztítására törekszik.

Mégis élünk?

Pesti dugó.
Ez az igazi Kei.

Ez az igazi Kei.

Ez az igazi Kei.


Így belegondolva nehezen érthető, mégis hogyan mozdul meg minden reggel ez a hatalmas ember massza. Nagy részünk elmorogja magát a legközelebbi buszmegállóig, de a többiek beülnek a családi batárba, és relaxálnak egy kellemeset valamelyik körúti dugóban. A megoldás radikális, és fájdalmas, lenne is halálhörgés és siralom, ha akadna olyan balga fővárosi vezetés ami megpróbálkozik a közlekedési problémák feloldásával. Így is elég egy talpalatnyival több tér, vagy zöld felület, gondolok it a „belváros új főutcájára” és máris köszörülik a kasza élit az autóhoz nőtt polgárok. Pedig a gurulás élményéről nem kell feltétlenül lemondaniuk.

Mi is lenne ez a megoldás?

Elég messzire kell érte utazni, egészen Japánig. A japánok szeretnek minket, nyelvük akárcsak a magyar mindenki másnak kínai,  szeretik a csípős ételeket, meg ők is gyártanak Suzukit. Nem árt tanulni tőlük. Zsúfoltságban verhetetlenek, szép a 6852 szigetből álló sziget, csak élhető hely akad kevés, így nekik muszáj volt használható stratégiát kidolgozni, amivel megakadályozhatják a dugók okozta tömeges szeppukut.

A japán út…

Sárga rendszámmal

Sárga rendszámmal

Sárga rendszámmal


A kei autók története még a háborútól sújtott 50-es évek Japánjából indult, az ébredező autóipar hívta életre a kategóriát, ami kezdetben inkább egy négykerekű moped volt mint autó. Meghatározták a maximális teljesítményt és méretet, ami igaz nőtt az évek során, ma már 3.4 méteres hossz és 1.48 méteres szélesség a maximális megengedett, mindez egy 660 köbcentis 63 lóerős motorral mozgatva. De így is ezek a legjobbak a városi közlekedésre. Külön sárga rendszámot kapnak, ami nemcsak megkülönböztet, hanem a pénztárcát is kíméli, ezeknek a kis lélekvesztőknek a legkedvezőbb a besorolásuk a japán adózás szerint.

Könnyű, keveset fogyaszt, olcsón fenntartható, kevésbé környezetszennyező, mennyei parkoláshoz, és igen ilyen például a Suzuki Wagon R+. Ami elérhető nálunk is gazdagon, mégis sokkal nagyobb számban araszolnak SUV-ok a dugóban, emelt hasmagassággal, nagy benzinmotorral, természetesen maximum egy, vagy két személlyel.

Igen, most sokan érzik úgy, hogy ők bizony vállalnák, hogy a virslinyakú vállalkozó kiköp a Q7-ből amikor meglátja a kis hikomatot, de itt semmi kedvezmény, engedmény, csak a veszélyérzet, hogy bármikor ránk gyűrhetik a papírvékony kasznit. Így nem éri meg vállalni, hogy két autót tartsunk fenn, mert a balatoni kirándulásra is gondolni kell.

Végül a kéz bilibe ért.

A kerékpározó és miniautókkal szabályos rendben parkoló Budapest, átgondolt és működő tömegközlekedéssel, olyan utópia amit két tucat LSD bélyeg után is nehéz elképzelni, ezért csak a B verziót tudom ajánlani. Költözzenek vidékre!

Az olvasáshoz ajánlott zenei mű: