A Comói-tavi Concorso d’Eleganza autós vonatkozásairól már beszámoltunk – a cikk itt olvasható. Most, az autók megvillantása után kiküldött tudósítónk, Sári megpróbálja az odaút és az ottlét hangulatát is átadni valamelyest. Ámbár ez úgyis reménytelen.
A Concorso egy olyan esemény, ami kihagyhatatlan. Igazából persze ez hazugság, hisz sokkal többen hagyják ki, mint ahányan eljutnak rá, de ez már csak a nagy számok törvényének köszönhető.
A vezess delegáltjaként, a BMW vendégeként én ezentúl a kisebb halmazba tartozom, hiszen április utolsó hétvégéjét a Comói-tó partján tölthettem, milliárdok között sétálgatva.
Előbb a Lufthansa, később a BMW szállt fel
Az utazás Münchenig repülővel történt, de ott már várt minket egy fekete 7-es BMW 760 LI, a magyar ajkú, ám német PR-es és egy doboz mangó, így megkezdtem munkám a „mit nem evett még Sári?” sor rövidítésén. Nos, ez a hetes béemvé, az a hetes béemvé, amit fél éve adtak ki, és ami olyan sofőrös autó.
Ezt abból gondolom, hogy hátul minden ujjpercedre jutott egy gomb, ami a háttámlát, a térdtámaszt, a légkondit, a filmet, az ablakot, a sötétítőt állította be. Olyan kényelmes volt, hogy jóformán nem akartam kiszállni belőle. Persze, attól félve, hogy holnap valami elvetemült elállítgatná a dolgaidat, akár el is mentheted a kedvenc ülőpozíciódat.
A zene minden oldalról egyenletesen szólt, mégsem akadályozta a beszélgetést az első és a hátsó ülésen helyet foglaló PR-esek és újságírók között (2-2, ebből az egyik én voltam). Az utazósebességünk gyakorlatilag 120 km/h is maradhatott volna, mert a 120 és a 230 között érzésben egyáltalán nem volt különbség.
Persze a gyorsulást már észrevette az ember, hiszen én is meglepődve konstatáltam, hogy mintha a vesém éppen túl közel lenne a szívemhez, és talán már túl alacsonyan szállunk, fel kellene kapni az orrát.
A műszerfal elegánsan ugyan, de hemzsegett a gomboktól és az információktól, és a vezető akkor sem eshet kétségbe, ha a kedves anyós tekergeti a rádiót, hiszen a kilométeróra felett azt is jelzi, mikor, merre kell kanyarodni.
Az autópályán több tulajdonsága mellett az egyik leghasznosabb, hogy a belső sávban haladva, ha egy tükör nélküli százas átlagsebességű „kalapos szuzukis” elénk hajt, ő lelassít. Egyszerűen, biztonságosan. Tele volt az extrák extra változatával, és szerintem plusz tízezerért a beépített Jean még pezsgőt is szolgál fel.
Tükrök között érzi jól magát az olasz
Régen nem tudtak hajlított szélvédőüveget gyártani
Az utazás is eszméletlen élmény volt és akkor még nem is sejtettem, mi következik Milánóban! A szállodában rá kellett ébrednem, hogy az olaszok saját maguknál jobban csak a tükörképüket szeretik, így akár merre fordultam a szállodában, mindenhol magammal találkoztam. Legalább nem éreztem magam egyedül.
A tükrök sora az étterem toalettjénél is folytatódott egy akkora tükörfallal, amit a lakásomban is szívesen láttam volna, de lekapcsoltak a recepción.
Bizarr dresscode jutott 2010-re
A Concorso d’Eleganza első napján csak a meghívottak vehettek részt. Ezt a Vila d’Estében rendezték a Comói-tó partján, ahova az újságírók lakhelyéül szolgáló Hotel Imperialból hajón vittek át. Igen, kifejezetten páva volt.
A vendégek között sétálgatva hamar feltűnt valami. A legkirályabbak babarózsaszín szövetnadrágban billegtek az autók között, virágos sétapálcát szorongatva. A sokat látott román dizájner kollégák azt rebesgették, hogy a bennfentesek szerint, állítólag, ezek az emberek minden évben megbeszélik, hogy idén mi lesz a menő.
Itt járt a 71 éves Sir Jackie Stewart, háromszoros F1 világbajnok
Úgy látszik, Jackie Stewart is rajta van ezen a levlistán, sőt, ő a nadrágjához passzoló, szintén babarózsaszín zoknit húzott. Igazán jól mutatott benne a fia sirályszárnyas 300 SL Mercije mellett.
A kocsik bámulatosan csillogtak kívül-belül, a csomagtartóban pedig szériatartozékként ugyanolyan színű csatos bőröndök figyeltek, mint a belső bőrborítás.
De persze valószínűleg az sem volt véletlen, ahogyan egy 2010-es Bvlgari táska hanyagul be volt dobva egy 1948-as Talbot-Lago T26 GS ülésére.
Miután végignéztem az autókat, elkezdtem figyelni az embereket. Senki sem törődött semmivel, nemes egyszerűséggel és eleganciával kortyolgatták a pezsgőt a kocsik között sétálgatva, vagy a sétányon szivarozva. Természetesen volt különbség a tulajdonosok és a sleppjük viselkedése között, de ez már csak így van. Míg az előbbiek félrehúzódva figyelték, ki hogyan vélekedik féltett kincsükről, utóbbiak harsányan kacarászva, óriási füstkarikákat fújva próbálták mindenkivel elhitetni, hogy mégis a tulajdonosok közé tartoznak.
Tényleg vártam, hogy előkerülnek a Vertuk, és azon fogják hallgatni a tucc-tucc zenét, szép látvány lett volna.
A németek próbálnak olaszok lenni
Azt is könnyen észre lehetett venni, ki melyik nemzet szülöttje. Az egyik asztalnál egy tökéletesen kiejtett Krisztinát hallottam, szinte biztos vagyok benne, hogy a hölgy magyar volt. Akiket viszont hang nélkül is felismeri mindenki, azok az olaszok.
Szegény németek, sohasem fognak úgy kinézni, mint talján barátaink, bár próbálkoznak. Mókás figyelni, ahogy a bajor urak azon feszülnek, hogy minél lazábbnak tűnjenek, úgy próbálják dobálni a lábukat a ködvágóban, ahogyan teszi azt Antonio előttük. Az a baj, hogy ugyanaz a nyakkendő sem áll ugyanúgy egy német férfin, mint egy olaszon.
És abban is van valami pompás, amikor két középkorú, vér elegáns, diszkrét, kalapos, rúzsos, aranyórás hölgy előtted társalog borzasztó, gyakorlatilag hallgathatatlan switzerdütsch, azaz svájci német kiejtéssel.
Olasz bélszín félig angolosan
Felütésként falatkák, előételnek pármai sonka sárgadinnyével, majd mozzarellás tészta és sügér a Comói tóból, még egy hal és fojtásnak karamellkrém és eper
A vacsorán mindenki felvonultathatta legújabb kisestélyiét, bár volt, aki egyszerűen csak egy kis nyári ruhában jelent meg.
Folytatva az első nap megkezdett sorozatomat, ezen az estén a véres bélszínt, az articsókát, a garnélát és a padlizsánt kóstoltam meg életemben először.
A radírízű rákocskát kivéve egészen elégedett voltam a felhozatallal, bár, ez lehet a poharam folyamatos utántöltésének is köszönhető volt.
Kordon nélküli biztonság
A balhé másnapján az autók átköltöztek egy másik hotel kertjébe, a Vila Erbába. Itt már mindenki számára nyitott volt a kiállítás, a belépők 14 Euróba kerültek. Ennek köszönhetően több mint ötezren látogatták meg a különleges csodákat, mégsem lehetett látni egy biztonsági őrt sem.
Az autók körül mindössze egy vékony kis kötél jelezte a haladás irányát, de ez is csak egy oldalon. Egyébként bárki közel mehetett a kocsikhoz, bekukkanthatott, a fetisiszták akár simogathattak is. Mégsem történt semmi rendbontás, nem tört le egyetlen tükör sem, és nem feszegettek egyetlen Spirit of Ecstasy-t sem a Rolls-Royce-ok elejéről.És a magyar poharakat se vitte haza senki.
