Gyorsabban, messzebbre, magasabbra. Ilyen az emberi természet. Bármit is csinálunk, a versenyszellem suttog halkan, gyerünk haver, itt van még egy rekord meg lehet dönteni. Ezért húz valaki vasúti szerelvényeket a heréire kötve, vagy mássza meg a Mount Everestet összekötözött lábbal.
A kerékpáros társadalom sem kivétel, náluk is lételem a száguldás, akárcsak az autóbuziknál. De mire képesek együtt?
De hogy jönnek ide az autók?
A pedálos rekorderek elképesztő sebességeket tudnak elérni, főképp ha van velük kísérő autó (pace car). Ezek általában piszkosul gyors versenygépek, az egyedi célnak megfelelően átalakítva. A legtriviálisabb autóversenyzői trükköt használják ki. Ez a szélárnyék, amit olyan jól tönkretettek a mai Forma-1-ben. Szerencsére még sok sportágban láthatjuk, milyen az, ha elég közel ér az üldöző, és szinte rátapad az előtte haladó tomporára. Látható erőlködés nélkül tolja le az útról, kihasználva az elől haladó mögött keletkező vákuumot.
Ezt a hatást használta ki az első renegát, „Mile-a-Minute” Murphy. Becenevét a történelmi tettről kapta, miszerint ő volt az első aki letaposott egy mérföldet egy perc alatt. Az ötlet igazi bajszos kivagyiság miatt valósult meg, Murphy állította, nincs az a vonat, ami elhúz előle. Nem is volt, hiába izzott a gőzgép, és kellett a sínekre rögtönzött pályán tekernie, bírta a lépést a lokomotívval. Bár elmondása szerint pokoli élmény volt a robogó szerelvény mögött pedálozni, a végén sikerült neki is ütközni a szerelvénynek. A szélárnyék első hősét többen követték még, de az igazi izgalmak Bonneville sós síkján várnak ránk…
Igazi őrült biciklisek
1973-ra sikerült átélni a Neoton slágerét, emberi erővel, vádliból hajtva. Alan Abott tekert 223 km/h-val a végtelen sósivatagban. Stílusa is volt, meg kell hagyni, fekete bőrruhában és szokványos versenykerékpárral érte ezt el. Igaz már burleszkbe illően hatalmas áttétellel, az első fogaskerék szinte nagyobb volt, mint a hatott kerék.
Ízlelgessük ezt a sebességet, ekkora tempó még motoron is izzasztóan rémületes, hát akkor két virsligumival száguldó drótszamáron! Ő egy 1955-ös Chevy mögött keltett vákuumban hasított így, de a rekordját a múltnak átadó John Howard már speciális négykerekű mögött taposott 245 km/h-s tempóval.
Ez a kísérő autó már kifejezetten a célra lett építve, 500 lóerős Chevrolet motorral, különleges karosszériával, ami elöl rakétára hajaz, viszont hátrafelé haladva kiszélesedik, hogy minél csendesebb, szélmentesebb teret teremtsen a mögötte haladó Howardnak. Ablakot is kapott, hogy a rekorder lássa hova tart, emellett egy sebességmérőt, valamint egy bíztató „FASTER, YOU FOOL! – Gyorsabban te barom!” feliratot.
A legőrültebb rész maga a folyamat, a 480 km/h-ra képes autó kötéllel indítja a biciklit, majd lassan 100 km/h-ra gyorsít. Innen rádión beszélték meg, mennyit bír a combizom, és mennyire lehet mélyre taposni a gázpedált. Izgalmas lehetett, hiszen majd 250 km/h-ig jutottak el.
A végső határ Ez az eredmény 1995-ig tartotta magát, amikor jött egy idős őrült holland Fred Rompelberg, és tekert egy lazát. Lehet zöldet is, mert józan ember ilyenre nem vállalkozik. Ő is egyedi, brutális vas mögött kerekezett, 800 lóerős dragster lett átalakítva, a Strasbourg Racing jóvoltából. A kerékpár fejlesztése okozhatta a gyorsulást, itt már elöl motorból származó villa, gyorsulásra tervezett slick gumik és bonyolult hajtási rendszer segítette a rekordert. Egy körbetekeréssel 34 méteres haladást eredményezett a legnagyobb fokozaton, így sikerült 268,831 km/h-val csapatni a legendás síkságon.
A holland kerékpáros óta nem akadt eredményes kihívó, és nem csodálom, hogy senki nem vállalkozik, a természetes félelemérzet hiányzik ezekből az emberekből, ez rendkívül veszélyes mutatvány, ahol könnyen fekete zászlót lehet szerezni. Mint ahogy Jean Claude Rude is járt, aki az 1970-es években akarta megdönteni az aktuális rekordot. Egy Porsche 935 mögött száguldott, amikor 160 km/h-val haladva defektet kapott, és életét vesztette.
