A csillogó keményre olajazott hajak és megnyerő mosolyok korában egy csúnya kommunista kém rémisztőbb volt mint egy atomreaktorral hajtott automobil, ezért is fogadta nagy lelkesedés a Ford Nucleon koncepcióját.
A gyár tervei szerint a tengeralattjárókban használt reaktor kicsinyített változata került volna a Nucleon gyomrába. Két gőzturbinát képzeltek el, amelyeket a miniatűr erőmű által felmelegített víz hajtott, egy teljesen zárt rendszerben. Egyik a haladás, másik az elektromos berendezések számára termelte az áramot. Kicsinyített könnyített pajzzsal, hogy csak a boldogságtól sugározzanak az utasok.
Mindez addig működött volna, amíg van hasadóanyag. Ezzel 8.000 kilométeres hatótávot vizionáltak, az újratöltést pedig egyszerű modulcserével gondolták el, az erre kialakított központokban.
A tervekbe is beleadtak apait-anyait, talán még a korban oly divatos teljesítményfokozó tablettákat is igénybe vették, így sikerült rakétára emlékeztető formával előállni. Paradox módon mai szemmel is jövőbe mutató, a reaktor kialakítása a légbeömlő nyílásokkal, a pick-up szerű karosszéria akár egy jobb sci-fi filmben is megállná a helyét.
Az utastér nem véletlenül került messze az elülső traktusba. Egyrészt a hátsó tengely terhelését akarták csökkenteni, másrészt a káros sugárzástól akarták távol tartani az utasokat. Fanyarul humoros elképzelés, körülbelül annyi értelme volt, mint az „Atomvillanás Jobbról!” parancsra meglóduló katonák lázas menekülésének.
Az elképzelést a jövőbe vetett hit tartotta életben, anno a mai kor emberét bolygóhódító, lézerpuskás atomembernek gondolták. Természetesen tisztában voltak azzal, hogy egy adag uránnal furikázni a csomagtartóban nem életbiztosítás, a kulcs a rádióaktivitást elzáró pajzsok hiperkönnyű változata adta volna. Mivel ebben nem történt előrelépés, valamint a nukleáris hulladék kezelése is nyitott kérdés maradt, a Nucleon sosem épült meg, még tesztverzióban sem, csak makettek és tervrajzok formájában maradt ránk az egyetlen atomautós elgondolás.