Alkalom szüli a tolvajt: ez a közmondás jól illik a zwickaui Sachsenring autógyár egy élelmes dolgozójára, aki 1980 és 1988 között huszonöt vadonatúj Trabantot lopott ki az üzemből, majd a feketepiacon értékesítette őket.
Az illető, akinek tettéről csak álnéven számolt be minap a Berliner Zeitung, lakatosként dolgozott a „papírjaguárokat” gyártó szászországi üzemben. Mint utóbb bevallotta, egy szupermarketben vagy áruházban soha nem mert volna semmit elemelni; ott túl nagy volt a lebukás veszélye.
Nem úgy az autógyárban. A tolvaj dolgát már az egyes üzemrészek elhelyezése is megkönnyítette. Az I-es csarnokban készültek a karosszériaelemek, amelyek ezután a III-as csarnokba kerültek festés és fényezés céljából, és itt illesztették össze a duroplasztból készült darabokat. Az összeszerelés azután a II-es üzemcsarnokban történt. Innen a dolgozók a kész Trabantokat „lábon”, azaz négy keréken vitték át az I-es üzemrészbe, amelynek közvetlen szomszédságában volt a teherpályaudvar. Innen tehervagonokban történt a Trabantok kiszállítása a „keletnémet Merkur” telepeire.
A szemfüles lakatos kihasználta mind a saját beosztását, mind pedig azt, hogy a menetkész gépkocsikat csak akkor regisztrálták a gyár illetékesei, amikor az I-es üzemből átkerültek a teherpályaudvarra. P. B. munkaköri feladata az volt, hogy megvizsgálja a készre szerelt Trabantokat, nincs-e rajtuk fényezési hiba, és ha talált ilyet, kijavítsa. 1968 óta dolgozott a Sachsenringben, így kifigyelte a biztonsági rendszer kiskapuit. Mindig akkor lépett akcióba, amikor a II-es üzem udvarán különösen sok autó gyűlt össze; ilyenkor ugyanis nem tűnik fel, ha egy hiányzik közülük.
Az esti műszak vacsoraszünetében, fél és háromnegyed tíz között kiválasztott egy kocsit, amelyben – mint minden készre szerelt Trabantban – benne volt az indítókulcs. A gyári rendészek ugyan ellenőrizték a kapun kihajtókat, ám a tolvajt soha nem állították meg. Abban a hitben voltak, hogy P. B. egyike azon munkásoknak, akiknek feladata a kész autók átszállítása az I-es üzembe. A lakatos azonban nem oda vitte az elkötött járművet, hanem egy mellékutcában leállította, majd felhelyezett rá egy civil rendszámot. Műszakja végeztével saját autóján ment haza, hogy kifürkéssze, nem végeznek-e a rendőrök ellenőrzést az utakon. Ha tiszta volt a levegő, akkor gyalog visszament a mellékutcába, és hazafurikázott a lopott Trabival.
Az értékesítés ugyanilyen egyszerű volt. Mivel a 80-as években már egymillió fölött volt a Trabant-előjegyzések száma, s a várakozási idő meghaladta a tíz évet, az üzemi szarka könnyen talált vevőkre – akik ráadásul a bolti árnál (limuzin esetében például 8920 márka) többet is hajlandók voltak fizetni. „Ügyfeleit” öreg Trabantok tulajdonosai közül kereste ki. A vadonatúj kocsiból kivágta az alvázszámot, és a kimustrált példányéval helyettesítette. A vevők, akik nagyjából tízezer keletnémet márkát fizettek az „előnyös cseréért”, attól kezdve új Trabanttal járhattak – a levetett régi autó papírjaival. Ha a két kocsi színe eltérő volt, kitaláltak valamilyen mesét a „színváltozásra”.
P. B. a huszonöt Trabant saját zsebre történt értékesítésével negyedmillió NDK-márkára tett szert. Ez hihetetlen pénz volt akkoriban, amikor egy havi átlagkereset 800-900 márka között mozgott. A lakatos élt, mint Marci Hevesen: élelmiszert, élvezeti cikkeket (köztük nyugati importárukat) a Delikat boltokban vásárolt; ruhát, cipőt a szintén borsos árairól híres Exquisit üzletekből vett magának és családjának. Minden évben külföldre utazott nyaralni – még ha csak a „testvéri” szocialista országokba is.
1988-ban aztán lebukott, a karl-marx-stadti bíróság kilenc évi börtönre és 258 668,35 márka kártérítésre ítélte. A bírót nem hatotta meg védekezése, miszerint ő szó szerint vette Erich Honeckernek azt a valamelyik pártkongresszuson hangoztatott lózungját, hogy a szocialista üzemekből „az eddiginél többet lehet kihozni”.
