Nem csak a gazdasági válságon múlik

Adott egy lelkes, krisztusi korban lévő középvezető – Attila, akinek a munkahelyén azt mondták, hogy 5 millió forintot költhet autóvásárlásra, és nem kötelező új járgányt vennie. Ati nevezetesen jó cimborám, és nagyon örültem, mikor nekem szólt, hogy segítsek neki jövendőbelije kiválasztásában. Ati temperamentumos, és kissé hirtelen személyiség, így a történet nagyjából azzal a mondattal kezdődött, hogy „venni kéne nekem egy dögös autót, de lehetőleg legyen meg három napon belül, mert hétfőn már azzal szeretnék külföldre menni„!

Ettől én természetesen röhögőgörcsöt kaptam, mert bár tényleg jó dolog, mikor valakinek a cégnél ötmilliót adnak autóvásárlásra, de azért mégsem kéne négy nap alatt elintézni az egész ügyet, kiválasztással, átvizsgálással, átíratással együtt. Barátom ráadásul egy konkrét ötlettel állt elő, miszerint egy ismerősének ismerőse ajánlott neki egy kereskedőt, aki külföldről hoz be Audikat, és a budaörsi úton már aznap délután megnézhetnénk egy dízel A6-ost. 

Nosza, irány a budaörsi „autóparadicsom”, és az egyik kereskedésnél a megbeszélt időben találkoztunk is a szürkeimportőrrel, aki bevezetett minket a közelben lévő kereskedésbe, ahol a leghátsó sorban meg is találtuk az előbb említett Audit. A fekete autó 2008-as évjáratú, ennek ellenére 160 ezer kilométer volt benne, ami valljuk be nem kevés. Emberünk az erre vonatkozó kérdésemre egy kisebb monológba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy szinte mindenki játszik a kilométerórával, de ő nem ebbe a csoportba tartozik, és az autó remek állapotban van, Németországból lett behozva, sőt saját költségén még a kisebb problémával küszködő automata váltót is megcsináltatta. 

Persze számlát vagy bizonylatot nem tudott mutatni róla, és az Audin még rendszám sem volt, viszont azt állította, hogy hétfőre elintéz minden papírmunkát, és 4,9 millióért vihetjük is a német csodamasinát. Én közben halkan odasúgtam Attilának, hogy a 160 ezer kilométer akkor is sok, ha igaz, és az automata váltós sztori sem nyugtatott meg. Kérdeztük, hogy ki lehet-e próbálni a járgányt, hiszen anélkül mégsem szokott az ember autót venni?! A figura azt válaszolta, hogy elvileg ki lehetne, csak sajnos a kereskedés  annyira dugig volt, hogy nagyjából hat autóval kellett volna kiállni ahhoz, hogy kilavírozhassunk a kocsival az útra, így könnyes búcsút vettünk a fiatalembertől. Atival megdumáltuk, hogy van még itt bőven kereskedés, nézzünk be néhányba, hátha találunk neki tetsző portékát. 

Már az első helyen ráleltünk egy BMW 3-as kabrióra, ami ugyan se nem dízel, se nem üzleti autó, de haverom a rá jellemző módon egyből belezúgott, és kijelentette, ez kell neki! Igen ám, de a 325-ös bömös 5,8 millióért kellette magát, tehát nem fért bele a limitbe, ennek ellenére körbenéztük, majd benyitottunk az irodaként szolgáló kis faházba, ahol három unott arccal üldögélő értékesítő köszöntött minket, mérsékelt lelkesedéssel. 

Öt percig tartó unszolás után végre valamelyikük előhalászta a kocsikulcsot, és megengedte nekünk, hogy belülről is átnézzük az autót, azonban arról hallani sem akart, hogy próbakörre menjünk, mert bizományban van náluk a BMW, és amúgy is előbb egyezzünk meg az árban, aztán majd ők egyeztetnek a külföldön lévő tulajdonossal. Ati nem aprózta el a dolgot, lazán azt mondta, hogy 5 milliót ad az autóért, én meg fülemet-farkamat behúzva lapítottam, mert tudtam, hogy ennyiért tuti nem adják el nekünk. Ki is röhögtek minket, én meg félrehívtam barátomat, és megjegyeztem, hogy legközelebb azért megfontoltabban alkudjon, mert a 800 ezerrel kevesebb ajánlata már-már bántó. Erre visszament, és azt mondta, hogy 5,4 misi az utolsó ajánlata (valahogy majd elintézi a cégnél), erre a kereskedő azt mondta, hogy mindjárt felhívja a tulajt és rákérdez. A tulaj állítólagos válasza egy rövid nem volt, így folytattuk ?vadászatunkat? a budaörsi úton.

A következő helyen meglehetősen vegyes kép fogadott minket; a narancssárga Lamborghini Gallardo mellett békésen megfért az enyhén rozsdásodó Volkswagen Polo, de az egyik sátor alatt végül találtunk egy hároméves A6-ost, szinte kiköpött mását a ?szürkeimportos? masinának, azonban ebben csak 87 ezer kilométer volt benne, az árcetlin pedig 4,85 millió szerepelt. Itt sem jött ki egyetlen eladó sem az épületből, hogy megkérdezze mit akarunk, pedig vagy tíz percig nézegettük az autót. Végül rájöttünk, hogy Mohamed nem fog a hegyhez jönni, így benyitottunk a méretes faház ajtaján, és úgy éreztük magunkat, mintha egy buliba csöppentünk volna, ahová nem lettünk meghívva. 

A három értékesítő  épp a két asszisztensnőt szórakoztatta valami vicces történettel, és szinte mérgesen néztek ránk, hogy megzavartuk az idilli délutánt. Miután köszöntünk és megemlítettük, hogy az automata Audi A6-osra lennénk kíváncsiak, az egyik középkorú, enyhén kopaszodó eladó értetlenkedve nézett ránk, hogy olyanjuk nincs is, majd miután kihozta az Audi kulcsát, és odaértünk a szürke autóhoz, elkezdett röhögni, és vagy ötször elmondta, milyen bénák vagyunk, hogy benéztük az automata váltót, mikor ez manuális. Az ötödik megjegyzése után kissé felment bennem a pumpa (az ablakon benézve nem volt könnyű megállapítani a váltó típusát, mert a kulissza szinte teljesen megegyezett az automata változattal), és megjegyeztem, hogy ha megvesszük az autót, akkor ugye abbahagyja a gúnyolódást?! 

A „főnök” erre észbe kapott, és végre elkezdhettünk beszélgetni az autóról. A stílusa sajnos ekkor sem változott fogyaszthatóvá, kioktató volt és nagyképű, mintha eleve eldöntötte volna, hogy mi biztos nem akarunk autót venni, pedig ennek épp az ellenkezőjéről volt szó. Próbaútra is csak úgy mehettünk el, hogy előtte meg kellett egyeznünk az árban (4,7 millió). Ati alaposan letesztelte szegény Audit, hamar kiderült, hogy dízelt még életében nem vezetett, ennek megfelelően többször szólni kellett neki, hogy 4000-nél már illene felváltania. 

A rövid túra után az unszimpatikus eladó beparkolt a kocsival, közben Attila mondta nekem, hogy neki egyáltalán nem tetszik a dízelmotor, ő azt szereti, ha a fordulatszámmal együtt érkezik a nyomaték, és imádja pörgetni a motort (korábban egy 1,8-as Honda Civic-je volt). Erre csak azt tudtam reagálni, rendben, legalább kizárhatjuk a dízeleket, de előbb mondd meg ennek a pszichopatának, hogy mégsem vesszük meg az Audit 4,7 misiért. A „főnök” teljesen ki volt kelve magából, előbb azt vágta a fejünkhöz, hogy már megegyeztünk az árban, ergo kötelesek vagyunk megvenni a kocsit, majd elkezdett szidni minket, hogy ő már az elején tudta, hogy mi csak ki*****tt tesztelők vagyunk, akik visszaélnek az ő drága idejével. Minket sem kellett persze félteni, de mivel nem akartunk verekedésbe bonyolódni, inkább nem feszítettük tovább a húrt és kiosontunk a kereskedésből.

 Kis túlzással az élettől is elment a kedvünk, nemhogy az autóvásárlástól, rémálmomban sem hittem volna, hogy ilyen atrocitásoknak leszünk kitéve. A napnak az volt a pozitív tanulsága, hogy Ati rájött, nem kell neki dízel autó, az Audi formája annyira nem is jön be neki, és inkább egy tágas kupét szeretne, aminek azért presztízse is van.

Másnap reggel átküldtem neki egy fotót egy neten hirdetett ezüstmetál Mercedes CLK 200 Kompressor-ról, ami 4,9 millióért kellette magát, és Attilának egyből megtetszett. A keveset futott autót egy solymári kereskedésben tudtuk megtekinteni, de a korábbi rossz tapasztalatok miatt enyhe gyomorgörccsel léptünk be a kereskedés kapuján. 

Aggodalmunk feleslegesnek bizonyult, az eladó egyből elénk jött és kívül-belül megmutatta az autót, sőt a motort is beindította nekünk, hogy meghallgathassuk a kompresszor fütyülését. A merci láthatóan remek állapotban volt, és kifejezetten jó vételnek tűnt. Próbaútra aznap sajnos nem volt lehetőség, mert az értékesítő azt mondta, most épp egyedül van, és nem hagyhatja itt a kereskedést, de előzetes egyeztetés után  akár a belvárosba is behozza az autót, ahol kipróbálhatjuk, és saját költségünkre egy Mercedes szakszervizben is átvizsgálhatjuk. 

Ati két nappal később tesztelte az autót, majd 25 ezer forintért átvizsgáltattuk, mely során kiderült, hogy tényleg 62 ezer kilométert futott,  és csak néhány kisebb hibája van (gumikat cserélni kellett, az egyik érzékelő elromlott a tolatóradarban, a hátsó fejtámlákat nem lehetett elektromosan lecsukni). Az autókereskedő az egész ügymenet során segítőkész volt, sőt a végén a 4,9 millióból még engedett 150 ezret, így az üzletnek nem volt semmi akadálya. Jó barátom három hete használja az ezüst nyilat, mely gyors és kényelmes, emellett a fontos tárgyalásokon is bátran megjelenhet vele (a fogyasztását inkább hagyjuk). 

Az autóvásárlásunk tanulságait nem érdemes hosszan ecsetelni, hiszen a történetből minden kiderül, de elképesztő, hogy néhány kereskedő (a mi, nem reprezentatív tesztünk alapján 50%) milyen flegmán és bicskanyitogató stílusban beszél az érdeklődőkkel, sőt ki sem hajlandó jönni a meleg faházból. Az a szomorú, hogy aztán ezek a nepperek panaszkodnak a leginkább,  mennyire pang a piac, és ebben a nehéz gazdasági helyzetben lehetetlen autót eladni. Tény, hogy nem könnyű, de azért azoknak, akik emberszámba veszik a leendő vásárlót, néha mégis sikerül…