Utolsó hetünket töltöttük a tartós teszten nyúzott Peugeot iOn-nal. Már sok mindent kipróbáltunk vele, végigjártuk közösen a budapesti, jelenleg még ingyenesen használható töltőoszlopokat, kipróbáltuk, mekkora a minimum hatótávolsága, minden létező fogyasztót maximumon járatva, összehasonlítottuk saját ikertestvéreivel, illetve más elektromos, és hibrid járgányokkal egyaránt.
Autóztunk vele hosszú távokat, és ha a városban kellett elintézni valamit, biztos hogy az iOn-nal indultunk útnak. Volt akinek a kis kasztni, a könnyű manőverezhetőség tetszett, mások a 9 forintos kilométerárért kedvelték, és akad köztünk olyan is, aki könnyes szemmel a jószagú jövőt látja az elektromos autóban. Lényeg, hogy szerettük. Csupán egy kaland maradt ki vele, mégpedig a gyorstöltés bizsergető érzése. Feltölteni egy kapucsínó komótos elszürcsölése közben, ez hiányzott már csak a villanyautós boldogsághoz.
A kút
A csodálatos, überszuper MOL töltőállomásról először január közepén írtunk, amikor átadták. Szép, modern, zöld, de ami minket még ennél is jobban érdekel, hogy elektromos autót is lehet tölteni. Nem is akárhogy, hanem elméletileg itt üzemel a főváros első nyilvános elektromos gyorstöltő oszlopa. Elméletileg. A gyakorlat sajnos mást mutat, ugyanis az 500 voltos, borzalmas töltőáramra képes szerkezet csupán szemet gyönyörködtető dizájnelem, használati értéke – jelen pillanatban – erősen közelít a nullához.
Szépnek szép, de mást egyelőre nem tud
Kitartóak vagyunk, megpróbáltuk két hete is – akkor sem működött még a gyorstöltő – majd miután pár napja jött a hír, hogy most már tényleg, de tényleg működik – Kóka János nem adta át ennyiszer a kőröshegyi völgyhidat – hétfőn is tettünk egy kísérletet. Felesleges volt.
Hat kilométer hatótáv és egy nem működő gyorstöltő. Kifejezetten rossz együttállás.
Gondoltam kockáztatok. Az online útvonaltervező szerint 16 km-re van tőlem a MOL csodakútja, ahol a húsvéti rohangászásban lemerült villany Peugeot végre feltölthetem, és a fedélzeti számítógép szerint sincs ennél több az akksikban. Bekötöm hátra a két gyereket – a terv szerint kb. húsz percet kell majd eltöltenünk autón kívül, ellenséges környezetben – ez még vállalható kihívás egy apának.
Fűteni-hűteni nem kell, és a munkaszüneti napra jellemző gyér forgalom sem követel túl sok energiát. Csak ritkán kapunk pirosat, miközben a megtehető kilométerek szép lassan fogynak, így stabil 50-nel közelítünk az Istenhegyi út felé. A Moszkva Széll Kálmán téren áthaladva már egy számjegyű a megtehető kilométerek száma és még hátra van egy durva emelkedő. Kezdek izgulni, hiszen a hagyományos autókkal ellentétben ebbe nem tudok rövid séta után kannában üzemanyagot hozni. De nem is kell, a jósolt hatótáv vége felé bekanyarodunk a zöld MOL-kútra. Egy hely van már csak szabadon a gyorstöltő közelében, odaállok. Gondoltam beugrom, és megkérdem hogy működik-e ez az izé, és közben felkészítem a dolgozókat a gyermekeim képében közeledő pusztításra.
A kutas mosolyogva néz rám, á, ez még nem működik, majd csak a jövő héten kötik be. Hülyén nézek vissza a jóemberre, hiszen nemrég trombitálták világgá hivatalos sajtóközleményben, hogy jöjjön csak hozzájuk bátran, akinek villanyautója van, itt a csodatöltő. Azt is megtudtuk, hogy voltak itt nemrég elektromos autóval, szépen odaálltak vele a töltő mellé lefényképezték, aztán ennyi.
Közben fejben számolok, de semeddig nem jutok a hat kilométernyi akksival. Haza biztos nem, de még a szerkesztőség is túl messze van. Aztán jött a mentőötlet, hogy a Kempinski előtt is vannak olyan töltőoszlopok, amelyekhez nem kell spéci kábel, csatlakozó. És alig van 4,6 kilométerre. Útközben még azért fohászkodom, nehogy ma legyen valami idétlen futóverseny/melegfelvonulás/meteorit eső miatti útlezárás, vagy terelés. Szerencsére húsvét hétfőn a sonkazabálás a legnagyobb tömegsport rendezvény.
Mentés másként
Az Istenhegyiről lefelé próbálok minél több mozgási energiát visszanyerni, ahol lehet, N-ben gurulok lefelé, majd be D-be tolom a váltókart. Ilyenkor az autó elkezd lassulni, de közben töltődnek az akksik. Amikor már fájdalmasan lassan vánszorgunk, újból ki üresbe majd ötvennél vissza D-be. Mire leérek, sikerül két kilométernyi energiát összeszedni pluszba, így a Kempinski elé befordulva ugyanúgy hat kilométer megtehető távot mutat a műszer, mint az Istenhegyi tetején. A szálloda előtt megtaláljuk a cingár oszlopokat, amelyek a várakozással ellentétben nem gyorstöltők, azonban van más előnyük. Például még ingyen használhatóak, és a soklábas, spéci csatlakozó mellett egyszerű, hagyományos konnektor is található rajta. Én is ezt fogom használni.
Bent a recepción előadom, mi járatban vagyok, kapok magam mellé elegáns, bűvésznek öltözött cilinderes figurát, aki bekapcsolja a töltőt. Míg ezzel bíbelődünk, az előző úri ember feltelefonál a nagyon nagy főnöknek, hogy engedélyt szerezzen nekem a fényképezéshez. Furán érzem magam, nem ehhez vagyok hozzászokva, de biztos vagyok benne, hogy ezt azért már nem fogják megengedni. És de. Tölthetem az autót, fényképezhetek kedvemre, és vigyáznak a kábelre is, míg az erőteljes túltöltöttség jeleit mutató kölköket futtatjuk a közeli játszótéren. Mintha nem is itthon lennék, a zengedélyek, vérszomjas portások birodalmában.
Félreeső zugban áramlanak az elektronok
(Cikkünk megírása után jött a MOL levele, miszerint „a tervek szerint” az ELMŰ szerdán „adja ki a megnövelt energia-igényt a töltőállomásra”. A múlt héten is kerestük a céget, ám akkor nem válaszoltak a gyorstöltővel kapcsolatban feltett kérdésünkre.)
