Egy BMW, ami rossz

Megjelenésekor vegyes érzelmekkel és furcsa grimaszokkal nézegettem az új 1-esről készült fotókat, nem tudtam elképzelni, hogy miféle merénylet az oka, hogy az eleje meglehetősen bambára sikerült és miért lett a befejezés is olyan semmilyen. Amint lehetőség nyílt rá, azonnal meg is tekintettem élőben, úgy már egészen más képet mutatott az autó. Mára bizonyos színekben kifejezetten kívánatosnak találom, nem beszélve a dögös M135i-ről…

Az 1:18-as változattal először a Nürnbergi Játékkiállításon találkoztam és már ott is egyértelműen látszódott rajta, hogy egy ambiciózus, kezdő modellgyártó első próbálkozása. Ezt a hatást sajnos nem sikerült levetkőznie magáról a boltba kerüléséig. Kár érte!

Elölről lehet, hogy kicsit nagy és táskás a szeme, a hűtőmaszk és a lámpák között is több hely van, mint amit elsőre egészségesnek gondolnánk, de az enyhén cápásított orr összességében – szerintem – kifejezetten klassz lett. Passzol a kínálat többi tagjának arcához. Mindezt úgy, hogy közben nem egy adott autó sokadik, kicsinyített változata.  A modellen valahogy ez sem áll össze, a hűtőmaszk nem illeszkedik pontosan, a fényszórók belső része kidolgozatlan.  A hátulja sokkal jellegtelenebb, alig van rajta kiragadható részlet. A lámpában éppen úgy megtalálható az a kötelező legyező motívum, mint a 3-astól az X6-osig mindegyikben.  Ezzel elérkeztünk a modell egy újabb gyenge pontjához a sok közül. Van mélysége, de a bura alatt itt sem vitték túlzásba a kidolgozást. Sovány vigasz ugyan, de a krómozott dupla kipufogók szépek, bár a Sport Line csomag részeként fényes feketének kéne lenniük.

A két véglet között pedig a szokásos, éles fény-árnyék vonal és hokiütő motívum van. Innen szemlélve fedezhetjük fel a sokadik fájó pontot: a kereket, ami sokat ront a kiállásán és a híresen jó vezethetőségnek se tenne jót, ha az 1:1-es is hasonló adottságokkal bírna. Kicsit túlzottan be is estek a karosszéria alá, emellett műanyagosak is, ennek tetejébe még a féktárcsa és a nyereg is pont ugyanolyan sima ezüst, mint a felni. Árnyalatnyi különbség sincs köztük. Olyan egybeöntött, komolytalan hatása van az egésznek.

A zsanéros ajtókat szűkre kitárva leshetünk be a koromfekete beltérbe, ami anyaghasználatában és kidolgozottságában sem egy kiemelkedő darab. A tetőoszlopok például nem kaptak műanyag burkolatot, hanem csak a fehér, pőre fém virít. Legalább a formákat sikerült nagyjából lekövetni, az ülések kifejezetten jók, ahogyan a kormány és a középkonzol gombjai is. A műszerfal órái matricák ugyan, de még a viselhető fajtából. Furcsa szögben, felfelé áll az iDrive központi kijelzője, de biztos csak a lefele konyuló belső tükröt hivatott ellensúlyozni. Ülj le, egyes!

Az igazi kegyelemdöfés, amikor a gyűjtögető felnyitja a kétkaros gépházfedelet és fellelkesül, hogy „ó, ebben van rendesen motor”, aztán pedig ráeszmél, hogy ezt bizony a lehető legegyszerűbb és legigénytelenebb módon dobták össze. Egy odavetett kétezres, soros, négyhengeresre emlékeztető műanyagtömb, amiben látszatra sincsen 218 lóerő.

Összegzés

Ennyi negatívum mellé már csak az jelentene csöppnyi vigaszt, ha kiderülne, hogy bizony, olyan olcsó, mint amilyennek látszik. De nem az. Hatvan euró. Érthetetlen.