Egy sportág akkor lehet csúcskategória, ha a résztvevőknek, a versenyzőknek, mindig tökéletesen a maximumot kell hozni. Az F1 pedig teljes mértékben megfelel ennek a kritériumnak. Itt aki évente 4-5 apró hibát elkövet, az már nem álmodhat világbajnoki címről. Viszont aki bajnok akar lenni, főleg egy gyengébb képességű autóval, annak kockáztatnia kell. Állandóan bedobni a tétet, és bízni a tehetségében, no meg a körülmények alakulásában.

Ezért aki pengeélen táncolva halad az élen, halad a VB cím felé, és ekkor hibázik, az hatalmas lelki teher. Mika Häkkinen Monzában élte át, milyen érzés egy megcsúszás miatt eldobni a biztos előnyszerzés lehetőségét. 1999-ben egy pont előnnyel érkezett az Olasz Nagydíjra, megszerezte az első rajtkockát, elrajtolt, simán vezetett, zsebében érezhette a tíz pontot. Ezzel jelentősen leszakította volna a Schumacher lábtörése után világbajnoki aspiránssá előlépő Irvine-t.


Mika Häkkinen – Monza 1999 (Matti Kyllönen, MTV3) by jayjayletho

Ám a harmincadik körben a célegyenes végi brutális féktávon, a Rettifilo síkánban eggyel többet váltott vissza, egyesben kitört az autó fara, és a kavicságyban, az örömtől őrjöngő tifosik előtt ért véget a finn versenye.

Hiába volt ő a címvédő, hiába dolgozott alatta ütőképes technika, és duplázott végül a szezon végén, ott akkor, abban a pillanatban Häkkinen összeroppant a vállait nyomó hatalmas teher alatt. A hűvös északiakról kialakult előítéletekre cáfolva zokogott, sok tévénézőt, rajongót rádöbbentve ezzel, mennyire emberi az F-1, illetve mennyire az volt még 14 évvel ezelőtt.

 Monza morzsái – A finn bajnok sírva fakadt 1