A VW csoportnál valaki ráérzett arra, hogyan lehet izgalmas autóbemutatókat szervezni. Kezdődött az S1-es Audi jeges vezetésével, amit az Audi TT zárt, versenypályás bemutatója követett, de a Touareg ráncfelvarrásából is kihozták, amit csak lehetett. Legutóbb pedig az amúgy nem éppen vadonatúj VW Amaroknak is találtak megfelelő körítést, Montenegrót és Albániát.
Miért éppen Albánia?
Európában több száz kilométert autózni terepen egyre nehezebb feladat. Albánia viszont tisztességes hosszúságú aszfaltozatlan, sőt, néha kifejezetten nehezen járható közúttal rendelkezik. Nyilván ők ennek nem örülnek ennyire, de a kalandra vágyó európai igen. Pláne, ha robusztus felépítésű, strapabíró munkaautót kell valahol kipróbálni.
Akit a teljes út is érdekel, a képre kattintva a Google Earth alá tolható változatban az egészet letöltheti
Az Amarok Adventure Albania névre hallgató kalandtúra legelső napja főként a Budapestről, az autós indulópontnak számító montenegrói Tivat eléréséről szól. A szállodában még átnézzük a reptéren kiosztott felszerelést – másnap már sátorban alszunk, valahol az Isten háta mögött – majd megtekintjük Montenegró legszebb arcát, a jachtkikötőt és turistáskodunk is kicsit a mesterséges szigeten emelt katolikus templomnál, aztán vacsora és már alszunk is az alig két hónapja megnyílt, igazán szépre sikerült hotelben. Másnap korán kelés, bepakolás, eligazítás, indulás.
Velük utazunk majd a következő napokban. Nem, nem a hátsó, hanem az első sorból lehetett választani
Montenegro
Montenegro díszletszerűen fénylő, még teljesen el sem készült, egy kanadai milliárdos pénzéből épült jachtkikötőjére alapozott gazdag-negyedét percek alatt magunk mögött hagyjuk és elindulunk felfelé. Jól ismerem a szerpentint, az évente megrendezett montenegrói barlangász tábor alatt naponta többször is leautózzuk ezt a távot a tengerparti, alig ismert titkos fürdőhely és a fennsíkon lévő tábor között.
Bő ezer métert emelkedtünk rövid idő alatt
Az alig rakott Amarok mérete ellenére is élvezetesebben vezethető itt, mint a vízzel és utasokkal zsúfolásig tömött kis Swift. A tizedik kanyar után egyre bátrabban nyomjuk a gázt, néha már a hátsó gumik is megnyikkannak. Bátran lehet randalírozni, a konvoj közepén autózva nem kell tartani a szembejövő forgalomtól, az amúgy elég szűk és meredeken emelkedő szakaszon.
Magyar barlangászok Montenegróban
Bő tíz éve kutatják magyar barlangászok a montenegrói barlangokat. Évente egy hónapon át tart itt a munka, persze mindenki annyi időt tölt itt el, amennyit tud és annyit dolgozik, amennyit akar. Munka van ezerféle, a föld alatt új szakaszok felkutatása, bontás, térképezés, fényképezés, a felszínen pedig a tábor működtetése, új lejáratok barlangok keresése, vagy éppen vízhordás.
A 12 éve tartó kutatások előtt alig 24 barlangot ismertek a környéken, ma pedig 170-ről van dokumentáció. A 40 négyzetkilométeren zajló munka gyümölcse 31 kilométernyi feltárt járat, 22,7 km-nyi barlangtérkép, illetve 78 barlang térképvázlata.
Extra felszerelések
Az Amarok konvoj teljesen széria, kétliteres, 180 lóerős dízelmotorral felszerelt változatokból áll, hatfokozatú kézi és nyolcfokozatú automatikus váltókkal. Egy autó lóg csak ki a sorból, a billenőplatós Amarok, amely rücskös Goodrich terepgumikat, és magasra kivezetett, homokvihart is kiröhögő légszűrőt kapott. Az autókban az utastérben sem voltak különösebb terepi extrák, egy rádióban merült ki a plusz kütyük sora, ezen lehetett kommunikálni, ha valami váratlan történt, vagy ha a gyári fotós éppen megkívánt valami különlegesebb beállítást.
Varacskos disznó a folyóban
Áthajtunk a belépődíjas, de ilyenkor ősszel is csodálatos Lovcen nemzeti parkon, elhajtunk a fölénk magasodó Njegos mauzóleum alatt – pedig kár kihagyni, de gyaloglás biztos nincs a tervben – majd elindulunk lefelé, hogy kisvártatva ismét visszakapaszkodhassunk a hegyek közé. A következő pihenőpont a Tara kanyonban van, amely amolyan Békás-szoros jellegű hely, a mélyben folyó kékes vízzel megbolondítva. Innen már csak egy kicsit kell kibírni, hogy végre az első klotyóig eljussunk és megebédelhessünk az egyik Amarok platójára tálalt sajtból, kenyérből és kolbászkából.
Ez pedig a mi ebédünk. Illetve amit meghagyott belőle a kajához hamarabb érő első csoport
Az ebéd helyszíne egy roppant kompakt és rendezett hely, a Moraca monostor. Templomát 1252-ben építették, különlegessége pedig a rengeteg freskó, illetve a gyönyörű, intarziás ajtó. Persze fénykép nem készült róla, mert bazinagy fotózni tilos tábla riogatja a turistát, amit ott lődörgő, bőrsisakos pap úr tesz nyomatékosabbá.
Délután elkészülnek a hivatalos fotók, ehhez statisztálunk az autókkal, aztán elindulunk a táborhely felé. A patak mellett mindenki felcsapja a sátrát – a szerencsés pár a transformerként alakítgatható lakóautóban aludhat – aztán tűz, vacsora, sör, ahogy ilyenkor lenni szokott. Majd alvás.
Hideg volt az éjszaka, a kisasszony éppen az állófűtéssel kényezteti magát
A reggeli szedelőzködés és a vizes dolgok elpakolása után sokat lendített a harci kedven az Amarok-ok időzíthető állófűtése. Az átfagyott lánykezeket, lánylábakat hamar átmelegíti a szellőzőből dőlő meleg levegő. Újabb eligazítás, majd irány az albán határ.
Csomagolódnak az átnedvesedett sátrak. A magyar csapat már rég összepakolt, amikor a többiek még javában tököltek
Autópark
Albániában szembetűnő a német autók fölénye. Vidéken az öreg Mercedesek és VW termékek, főleg Golfok vannak határozott túlsúlyban, de Tiranában már összetettebb az autópark, ott főleg az újabb modellek között akad mindenféle. Terepjárók közül féltucat Lada Niva, néhány Toyota Land Cruiser és Mitsubishi Pajero, Land Rover Discovery jött szembe velünk az úton. Persze mind inkább 20-30 éves korhoz közelített.
A nagy túlélő. Ki tudja hány országban szolgált már, mielőtt ide ért a végállomásra
Albánia
Jellemzően Unión belül utazva mindig furcsán érdekes egy valódi határátkelés. Amikor előkerül az útlevél, néha pecsétet is nyomnak bele, és közben a határőr szúrós szemmel nézegeti az úti okmányokat, vagy éppen a poggyászunkat. A montenegrói-albán határhoz is azzal a meghatározhatatlan bizsergéssel a gyomorban érkezek, amit a rendszerváltás óta sem tudok elfelejteni.
Hiába van most is minden rendben, de a korábbi időkben – amikor még 100 legális dollárral lehetett csak nekimenni a nyugatnak – belém rögzült reflexek nehezen kopnak el. Persze hogy nem annyi volt a poggyászban, hanem illegálisan váltott pénzzel is meg kellett toldani a készletet, ha nem akart az ember fia éhen veszni az úton, vagy hetekig az otthonról hozott kolbászt rágcsálni.
Ördög tudja mire való épület. A környéket elnézve legfeljebb követ tarthatnak benne
Itt csak a színjáték tart soká, kettesével engednek át a túloldalra, miközben pecsétet is tolnak az útlevélbe. Persze ez sem sikerül hibátlanul, a kilépő pecsétünk majd’ egy hónappal korábbi, mint a belépőnk. Időutazók lettünk, mert a derék dolgozó csak a napokat állítgatja szorgosan a pecsétnyomón, a hónapot valahogy elfelejtette eggyel odébb tekerni október elején. Szerencsére az albán oldalon nem akadnak fent ilyesmin.
A helyiek itt mezei személyautókkal járnak. Igaz, jóval lassabban, mint mi.
Alig távolodunk el a határtól, az aszfalt utat felváltja a darabos kőút. Viccelődünk, hogy, na, ez már Albánia a javából, de pár száz méter után újra aszfalton autózunk. Hogy ez a rossz utas szakasz a házak kertjeiben díszlő betonbunkerekhez hasonlóan stratégiai-taktikai elhatározás-e, vagy csak véletlen, nem tudjuk meg. Viszont a magasba kúszó betonútról hamar kiderül, hogy nem európai sebességre tervezték, hanem inkább lépésben haladásra. Ugyanis olyan a vonalvezetése, hogy ha gyorsabban menne rajta valaki, a kanyargós szakaszon menthetetlenül lepottyanna az útról. Ha egyáltalán tolatás nélkül be tud venni egy hajtűkanyart.
Egy darabig minden ház kertjében láttunk egy-két betonbunkert
Jó hír, hogy sokat nem kell vesződni, a burkolt utakat újra elhagyjuk. A húsos, vastag gumik és a futómű könnyedén elnyelik a rázós utak minden kényelmetlenségét, így egész jó tempóban haladunk. Ahogy a társaság egyik albán származású tagja korábban megjegyezte, az albán szakasz tényleg látványosabbnak indul, mint a kopár montenegrói. Aztán persze itt is eltűnik a növényzet, és bedurvul a táj, de mégis más a hangulata mindennek. Több a szakadt autó is, és itt az édességkészletünkre pályázó gyerekek is megjelennek. Az út innentől fel-le vezet, belefutunk hídépítésbe, misére igyekező, talpig flitterben a porban gyalogló fiatalokba, kecskét terelgető idősebbekbe, és az út szélén csak szájat tátó emberekbe szintén.
Az első vizes szakasz
Elkészülnek a kötelező vízen átgázolós képek – ijesztő mélységű vízben autózunk, néha lepillantok a pedálokhoz, hogy ázik-e a bakancsom, de a szigetelés hibátlan. Egyedül a felkavart homok talál magának utat a hátsó fékbe, így egy darabig a kézifék furcsán működik, de ez fél óra múlva magától elmúlik. Ezen felül az autó jól bírta a gyötrést. A motor ereje bőven elég volt még a ritkább, magaslati levegőn is, és a magas építés miatt az emberfejnyi köveken ugrálva sem ért le egyszer soha az autó hasa.
Valószínűtlenül kék és tisztának látszó víz
Tirana
Ahogy elfogyott alattunk a terep és kényszerültünk vissza a főváros felé vezető aszfaltra, úgy lett egyre nehezebb a balesetmentes vezetés. A nagyobb városok közelében sűrűbbé vált a forgalom, de eleinte csak az elválasztó vonalon közlekedő türhők, jobbról előző majmok szaporodtak meg, de olyan is előfordult, hogy valaki a járdáról (!) előzött meg, szintén jobbról. A tiranaihoz képest a római káosz csupán szabály-fetisiszta svájci órások délutáni babazsúrja.
A néni az életéért fut az ördög tudja hány sávos úton keresztben
Azon már meg sem lepődtünk, hogy a Tirana felé vezető, autópályának csúfolt dolgon kivilágítatlan bringás és gyalogos is feltűnt, de a felüljáró tövében működő halbolt a ládákban mosolygó pontyokkal már sok volt. És akkor még nem szóltunk a helyi Andrássy út – persze nincs közvilágítása – egyik fájához kikötött békésen kérődző tehénről.
Mindenki megy amerre lát, rendszernek még csak nyoma sem fedezhető fel, hogy mikor, kinek és miért van elsőbbsége. Viszont az is igaz, hogy a rettenetes kuplerájban sem láttunk balesetet és az autók sincsenek ronggyá törve. Legalábbis a drágább, újak hibátlanok.
Teljes a káosz, senkit nem érdekelnek az egyéniséget gúzsba kötő szabályok
A szállodába érve bepótoljuk a tegnap kimaradt fürdést, én felállítom a díszes szállodai szobában a vizes sátrat, aztán ár csak az utolsó vacsora marad, majd a másnapi utazás. Közben persze mindenki tudja, hogy ide valahogy vissza kell jönni, hiszen ez a pár nap csak arra volt jó, hogy Albánia felizgassa az embert. Vad, de szerethető, gyönyörű vidék ez. Kérdés milyen autóval vágnánk neki az útnak…
Ha inkább a VW Amarokról olvastál volna tesztet, akkor kattints ide, olyanunk is van!
