A két gyár közötti együttműködés sokáig folyamatos volt, ennek köszönhetően készülhetett el a Csepel D344-es alvázra épült Ikarus 526-os tűzoltóautó prototípusa is. A 1964-ben megépített modell formaterve sok tekintetben különlegesnek számított. Egyrészt egyetlen egy buszra sem hasonlított – ez akár sikernek is tekinthető -, másrészt jobb- és bal oldalán harmonika-ajtókat (vagy ráncajtókat) építettek be. A praktikus ajtómegoldással megépített fülkében a sofőr mellett további nyolc fő utazására volt lehetőség, azonban a kényelmet el lehetett felejteni, ugyanis a hátsó traktusban falécekből építették meg az üléspadokat. Ennek ellenére már akkor volt mit a tejbe aprítani az Ikarusnál, hiszen a kabin gyártásához alumíniumot és műgyantát használtak.
A stílusosan pirosra festett prototípusban egy vízhűtéses, négyhengeres, Csepel gyártmányú 414 H jelű dízelmotor dolgozott, mely 95 lóerős (70 kW) teljesítményre volt képes. A jármű ugyan nem volt képes hatalmas száguldásra, de a végsebessége így is elérte a 82 kilométer/órát, ami számba véve a kor hasonló színvonalú tűzoltóautóit, kifejezetten figyelemreméltó teljesítménynek tekinthető. Az Ikarus 526-os egyébként a legmagasabb technológiát képviselte, üzemanyag-felhasználása pedig 12 liter volt száz kilométerre vetítve. Egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy hatalmas, kétezer literes víztartállyal rendelkezett.
Az Ikarus 526-osból 8-10 darab készült összesen és a kasztni oldalában alkalmazott bolti redőnyök miatt gyakran kenyeres kocsiként is hívták ezeket a járműveket. Működőképes állapotú darabbal jelenleg a Murakeresztúri Önkéntes Tűzoltó Egyesület rendelkezik, de ha Önnek tudomása van további üzemképes példányokról, akkor ne tartsa magában!
