Karácsonyi sztori: csodás megmenekülés a halál torkából

Vértesboglár-Tök-bicskei Tesco, ez így kábé negyven kilométer. Nem nagy túra, de a kocsi orrában, arasznyira az aszfalttól, egy szeles zugban kucorogva, centikre a bömbölő motor előtt elég félelmetes élmény lehet. Zsófika, a négyesztendős sziámi cica nem is szívesen beszél róla, hiába kérdezgetjük, milyen volt.

A macskák tudvalévőleg szeretik a meleg helyeket. Nem is lepődöm meg, amikor reggelente mancsnyomok futnak végig az autó motorháztetején: számtalanszor láttam már Zsófit (fajtatiszta sziámi, ivartalanított nőstény), Bocit (cirmos falusi, ivartalanított nőstény) vagy Lavinát (fekete félsziámi, tökös kandúr) a saját kocsink vagy valamelyik tesztautó még meleg blokkja felett szunyókálni.

Az sem meglepő, hogy bizony a macskák néha a motortérbe is bemásznak melegedni. Zsófika egyik gyermeke így végezte egykoron, pár száz métert bírt kapaszkodni, miután kedves feleségem óvatlanul elindult a kocsival, aztán leesett, pont a kerék alá. Béke poraira – az evolúciós szelekció nem tűri a 21. századi macskától az óvatlanságot az autókkal szemben. Jelenlegi macska-triónk tagjai viszont már mind több évet megértek, tudják, hogy a tonnás vasszörnyek veszélyessé válnak, ha zúgva-zörögve életre kelnek. Zsófika most valahogy mégis benézte a dolgot.

Valószínűleg hátulról mászott be a féltengely felett a Kia Carens (cikk a tesztautóról itt) orrába, és szó se róla, valóban lakályos zugot talált. Az alsó, örvénylés-csökkentő műanyaglapon kényelmes fekvés esik, amíg áll az autó, a Kia alsó hűtőrácsa a széltől is véd valamennyire, a motor átsugárzó melege pedig igazi macska-álom lehetett. Csak aztán, amikor kihűlt a vas, Zsófika hiába próbált kibújni. A klímacső-csatlakozások és más segédberendezések kiálló vackai befelé, a rés felé állva mintegy varsát képeznek, beszorították az odúba szegény macskát. Aztán jött az este, és jött a gazdik számára az indulás ideje, először a gyerekek karácsonyi műsorára, majd vissza, bevásárolni.

A bicskei Tesco parkolójában a szörnyűséges nyávogásra először azt hitte a Rácz család, hogy valami szerencsétlen számkivetettel szaporodik a macskaállomány. Aztán, amikor negyedóráig hiába kerestük a parkoló kocsik között a panaszkodó macskát, kiderült, hogy hozott anyagról van szó…

Az első percek horrorját nem kívánom senkinek. A mobilos világítgatás, tapogatózás, rémült kukucskálás, hogy vajon mennyire daráltuk le az állatot útközben – brrr. Aztán, amikor kiderült, hogy Zsófika egyben van, csak épp egy kicsit még jobban megrémült, mint humán családja, jött a megkönnyebbülés. Aztán a fejvakarás. Most mi a francot kezdjünk vele?

Fentről benyúlni nem lehetett, hátulról-alulról is csak annyira, hogy épp megérinthessük a cicát. Látszott, hogy szerelni kell. Szerencsére a Kia tervezői az alsó burkolatot többször használatos bolhákkal (műanyag patent) rögzítették, elég volt egy ilyet kioperálni, mellé egy rögzítőcsavart kellett kitekerni, ami szerencsére nem volt annyira meghúzva, hogy kombinált fogóval ne bírjam elfordítani – kulcskészlet nem volt nálam. A két kiszedett rögzítés már elég volt ahhoz, hogy a plasztiklapot le lehessen hajtani, Zsófi pedig elegánsan kisétált a csapdából, mintha mi se történt volna.

Megfogtuk, megsimogattuk, hazavittük, majd megfigyelés alá helyeztük a ház legmelegebb zugában, a konyhai csikótűzhely alatti gyújtósgyűjtő kosárban:

Nem tudom, pontosan hány életet jelentett ez a kilencből, de az biztos, hogy óriási szerencséje van a cicánknak. Nem darálta le semmi, nem esett ki száznál, nem két hét múlva vette észre valaki a szagról, hogy beszorult. Most már azt is elmondhatjuk, hogy a tüdőgyulladást is megúszta, eltelt már pár nap és vígan jön-megy, eszik-iszik. Azt hiszem, megyek, és kitöltetek vele egy lottószelvényt, hátha még tart a szériája.