Koponyák az út szélén – Szerbia, Bulgária

Továbbra is nyomulunk Isztambul felé Földes Attila kollégával és a Fiat Dobló Cargóval, hogy megnézzük a török autókiállítást, az Istanbul Motor Show-t. A mai napra Nis környéke, egy rettentő, két és fél órás ácsorgás (útépítés miatt), valamint a bolgár határ átlépése és egy Szófia alatti motel elfoglalása jutott.

Reggel egy nagyon kellemes és jutányos útmenti motelből (37 euró kettőnknek, két külön szobácskával, reggelivel) indultunk. A reggeli sonkás omlett és drabális, szőrös, csak szerbül beszélő, de nagyon kedves vendéglátóink megérdemlik, hogy kommendáljuk ezt a helyet más, erre utazóknak is: a Jagodina melletti Lesendro hotelről van szó. Semmi különös, semmi egzotikus, de útközbeni éjszakázásra ajánljuk szeretettel.

Innen eseménytelen sztrádás gurulás volt Nisig. Nis Szerbia egyik fontos ipari központja (itt van például a Tigar gumigyár – ilyennel szerelték anno a magyar piacra küldött Zastavákat is), ennek megfelelően viszont egy elég ronda iparváros, Debrecen méretű, de inkább Salgótarján-szerű, csak nagyobb központtal. Teljesen fogalmatlanul estünk be Nisbe, de hogy ne hagyjuk el élmények nélkül, találomra elkezdtünk követni egy barna nevezetesség-táblát. A Cegar-emlékmű felé kanyarogtunk, először ki Nisből, majd pár száz méteres hétvégi telkes zónán át eljutottunk egy dombig, rajta egy kis toronnyal.

Kiszálltunk a Doblóból, nekiálltunk elolvasni az angol szöveget egy információs táblán, amikor valami nagyszerű dolog történt. Egy idegenvezető, aki épp egy iskoláscsoportot gardírozott a kis emléktorony tövében, meglátta a Dobló Cargón a magyar rendszámot, és felbuzgott benne a hivatástudat. Odalépett hozzánk, bemutatkozott, és elmesélte a Történetet.

A cegari csata, az első szerb felkelés részeként 1809 tavaszán zajlott le. Tízezer szerb felkelő gyűlt össze Nis mellett, Miloje Petrovic vezetése alatt, hogy szembenézzen a 30 ezer fős török sereggel. A törökök ugyan győztek, de rettentő veszteség árán: tízezer katonájuk veszett oda. A csata legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Stevan Sindelic, látva, hogy minden irányból jönnek a törökök, és nincs segítség, pisztolyával belelőtt a szerbek lőporkészletébe. A robbanás az egész környéket megrázta, füsttel terítette be, sok szerb és temérdek török katona halt meg, Sindelic pedig nemzeti hős lett.

Mint önkéntes idegenvezetőnk elmondta, a török parancsnok, Hursid pasa dühében ezer halott szerb katonának levágatta a fejét, megnyúzatta a fejeket, fűvel kitömetve őket elküldte a szultánnak amolyan „én mindent megtettem” jellegű bizonyítékként, a koponyákból pedig tornyot épített. Ez lett a Cele-Kula, a Koponyák Tornya. A lelkes srác el is mondta, hol találjuk a tornyot, de mi pár kanyar után elbizonytalanodtunk, és egy szervizben kértünk segítséget. Itt újabb példáját láthattuk a szerb vendégszeretetnek: az angolul pár szót tudó, épp autóbuszokat javító lány lerajzolta, merre kell mennünk a Koponyák Tornya felé. A navigációs file-t feltöltöttük a Dobló GPS-hardverébe:

és meg is találtuk a tornyot. 150 dinárért, szűk négyszáz forintért fejenként be is mentünk az egykori négy méter magas torony maradványa köré épített, klimatizált védőépületbe, és megnéztük, milyen érdekesen is gondolkodtak a megszállás pszichológiájáról kétszáz éve a török katonai vezetők:

Nis után egyre érdekesebb lett a táj, gyönyörű hegyek fogtak körül minket, de az autópálya hamarosan elfogyott – pontosabban még nincs kész, még épül Szófia felé. Ennek két és fél órán át örülhettünk is, amikor egy sziklarobbantás miatt pont ennyit kellett állnunk az út szélén a sztoikusan ücsörgő szerb autósok, kamionosok és a kevésbé belátó német, holland, svájci turisták, üzletemberek között.

A bolgár határ előtt pár idióta, furcsa mód 100%-ban audis sofőr hajmeresztő előzésekkel próbálta behozni az időveszteséget. A legdurvább ámokfutó egy előző generációs S8-assal nyomta, de nem igazán jutott messzire a sok hármas előzéssel, mert a határnál mellénk állt vissza a hülye apuka, miután sikeresen meghánytatta felkavarodott gyomrú kisfiát a határőr-bódék előtt.

A szerb határőr kedvesen engedett ki, a bolgár mosolyogva engedett be minket. Nem voltunk gyanúsak, ám mellettünk egy holland Passat sofőrjének hosszasan szagolgatta az irattárcáját egy egyenruhás, a fene tudja, mit keresett vajon az amszterdami sofőr szütyőjében. A bolgár sztrádákra és szélesebb utakra matricát kellett vennünk, ami hat napra hat euró, és nem büntetnek azonnal halálra, ha nem vesszük meg a határon vagy a sztrádára felhajtás előtt – a határtól 30 kilométeren belül bárhol, bármelyik benzinkúton meg lehet venni a vinyettát.

Szófiáig valami rettenetesen szar szakasz következett. Ész nélküli 60-as, 40-es, sőt, 30-as korlátozások nyakra-főre, teljesen értelmetlenül, sok helyen RADAR táblával, és ténylegesen mérő rendőrökkel súlyosbítva. Ezen a részen érdemes beállni egy normálisabb helyi autós mögé, ők láthatóan tudják, hol van valóban traffipax, hol kell betartani és hol lehet letojni a hektikusan kiszórt korlátozásokat. Szófiánál egy gigantikus útépítés miatt kellett egy pár kilométeres kerülőt tennünk. A bolgár fővárost elhagyva egy nagyon széles (2×4 sáv), de nagyon leromlott állagú autópálya-szakasz következik, sok-sok mély kátyúval és újabb rendőrautókkal Isztambul felé. Itt még érdemes türelemmel lenni, de pár kilométer után varázslatos módon 130-as limittel csodálatos minőségű, bátran használható új sztráda jön. Ezen mentünk még egy kicsit, és most a Szófiától 42 kilométerre lévő Ihtiman Motelből, a remek (és ingyenes) wifi segítségével írom és töltöm fel ezeket a sorokat.

Tiszta, új, kellemes autópálya-menti panel-szálloda, 25 euróért kettőnknek egy kétágyas szobával – megint jól választottunk. Ezt a nyugat-európai, nagyon-nagyon budget, Etap, Ibis Hotelek árának feléért-kétharmadáért sokkal-sokkal emberibb szállást kínáló motelt is szeretettel ajánljuk minden kedves olvasónknak, ha netán úgy dönt, hogy utánunk csinálja majd az isztambuli autós túrát valamikor!

A Vezess.hu Keleti Nyitásának anyagait ide gyűjtjük, itt lehet pótolni, ha valami kimaradt!