Megjártam a mennyeket

Lord Charles Gordon-Maddox, March és Kinrara earlje 1993-ban rendezte meg először goodwoodi birtokán a Festival of Speedet, ezt az autóversenyzés legendáinak szentelt gigantikus benzináldozatot. A technikai sportok iránt eleve fogékony brit közönség nagy lelkesedéssel fogadta az új show-t, aztán persze a nemzetközi ismertség is megjött, és mára Goodwood olyan zarándokhellyé vált a motorsportok vagy csak egyáltalán az izgalmas autók rajongói számára, amelynek vonzereje Mekkáéhoz vagy Jeruzsáleméhez mérhető. (Ezek után szentségtörésnek hat, hogy a rendezvény rövidítése: FOS, ami mindenhol ki is van táblázva. Én kérek elnézést.)

A Ford az új Galaxyval szervezett egy menetpróbát Angliába, pont az idei fesztivál idejére, és naná, hogy elvittek minket Goodwoodba is egy napra. Jó hosszú nap volt, mert a Festival of Speed már eleve térben is rendkívül kiterjedt, időben gyakorlatilag átfogja az autózás egész történelmét, ráadásul a tematika nem korlátozódik kizárólag a kocsikra, például az idei díszvendég Valentino Rossi volt. És persze, ha fesztivál, van független kiállító is bőven, tehát a luxuskivitelű Bell helikoptert, a brit hadsereg Typhoon vadászgép-bemutatóját vagy a Land Rover épített terepjáró-tesztpályáját is meg lehetett nézni.

Hogy mekkora is ez az egész fesztivál, arról csak annyit, hogy bár egész nap kint voltunk, csak a reptér felé menet a taxiban értesültem arról, hogy egyébként az erdei ralipályán ment ám folyamatosan a Lancia Rallye 037, az Audi Quattro S1 meg a Ford RS200 – ezek a muzeális értékek úgy vágták a sarat, murvát, port, mint fénykorukban, én meg nem láttam őket. No sebaj, legalább jövőre is van miért visszamenni.

Kedves olvasók, Goodwood hangulatát, az élményt átadni sajnos teljességgel lehetetlen interneten. Itt van például ez a videó, amit azért csináltam, hogy majd kivágom a lényeget és vágok hozzá mást is, de annyira jól összefoglalja a goodwoodi hangulatot így egyben, a maga 5:24-ével, hogy nincs szívem hozzányúlni. Íme, nagyjából így sodorja el az embert a Festival of Speeden rázúduló tömény motorizációs történelem és legenda, amikor véletlenül odatéved a rajtkapuhoz a kordon mellé, és a biztonságiak odaszögezik pár percre. Szerencsére:

Egyelőre még nincs olyan technika, ami a látvány mellé járó szagokat, a hol ricinusos, hol égett motorolajos, hol gumifüstös aromát vagy a csodásan restaurált utazókofferek bőrillatát hozzá tudná tenni a képhez. Nincs olyan app sem, ami a 20-25 literes öreg versenyautók irdatlan kipufogójából ki-kicsapó hőhullámot átlegyintené a monitoron az ember arcára. Az RX-7 versenyautó Wankel-motorjából tompítatlanul érkező érces üvöltést sem lehet tolmácsolni, amitől egy pillanatra megszakad az izgalmas beszélgetés a Ford-inges úrral, akitől a Galaxy kulcsát kaptam előző délután, és aki, mint kiderült, fiatalkorában a Ford ralicsapatával utazott és RS200-akat szerelt versenyek előtt.

Goodwoodban az embereket egy nagy szellemmé, az Autóbuzéria Szellemévé kovácsoló varázslat működik ilyenkor. A kastély parkjában ide-oda áramló tömegben szalagmunkások és grófnék mosolyognak össze, ha felharsan egy 12 hengeres sportmotor. A pórázon vezetett kisgyerek és az elektromos kerekesszékben zötyögő néni egyszerre kapja fel a fejét, amikor végigfut a pályán a leömlőiből lángot eregető, 28 ezer köbcentis Fiat S76-os. Egyszerre löttyen ki a draught bitter és a veuve clicquot, amikor átdörren az égen a légibemutatóra érkező Eurofighter Typhoon. És az embert körülfogja, a brit tömegbe olvasztja a tapintható szeretethullám, amikor az idén 86-odik évébe lépő Stirling Moss végigtereli az 1860 méteres aszfaltszalagon azt a Mercedes W196-os versenyautót, amivel élete első Grand Prix-győzelmét aratta, 60 évvel ezelőtt:

Ken Block belép a Ford vendégsátrába és leül mögém ebédelni, ugyanabból a tálból szedi a salátát, amiből én az imént. Megfagy a levegő, amikor a kordon alatt átbújó Jackie Stewartot tőlem fél méterre majdnem elüti egy W12-es blokkal szerelt Napier-Railton Special, ami 1933-ban 230 km/h feletti sebességgel száguldott virsligumijain. Hitetlenkedő, jóízű  nevetés morajlik fel, amikor a ’65-ös Ford GT40-nel futó versenyző idejét is lenyomva átmenetileg a tabella élére áll az 1905-ben készült, 200 lóerős Darracq. Az 545 lóerős Rolls-Royce gázturbinával hajtott motorkerékpár (!) után a füstcsík fellebeg az égbe az épp pörögve zuhanó Typhoon felé. És a pillanat, ahogy kastély és az elé épített, égbe törő Le Mans-i versenyautók előtt elhúz a Benz 200 „Blitzen”, a maga 21,5 literes négyhengeresével, egyenesen 1909-ből, de nem ám úgy, ahogy a régi, halott fekete-fehér képeken vagy a múzeumi csöndben látjuk az ilyen kocsikat, hanem így:

Nem, a hangot, az illatokat és az érzéseket nem adhatom át – de itt vannak a képek, kedvcsinálónak három is; bármelyikre kattintva galéria nyílik, ami csak a töredékét fedi le mindannak, amit Goodwoodban júniusban látni és főleg érezni lehet. Én most megnézem őket még egyszer, aztán kezdem bőszen dobálni a pénzt a perselybe, hogy jövőre kivihessem a gyerekeimet is. A Festival of Speed olyan múzeum, vagy akármi is, amit nekik is látni, hallani, szagolni kell, hadd érezzék át, miről is szólt valójában az olajkorszak, letűnt fénykorában, még az Euro 6 meg az NCAP-csillagok meg a globális felmelegedés előtt.