A bejegyzést változtatás nélkül közöljük, a Gondolkodó Facebook-oldalán találtuk. 
Egy úrinő a nagy autóval feláll a járdára a mellékutcában, a fényszóró még ég, de már kopog a magassarkú, siet az úrinő, amikor egy járókelő szólítja meg, egy úriember. – Hölgyem, ne haragudjon! – Igen? – Ez egy nagyon veszélyes környék! – Hogy érti? – Nézze csak, az autó orra túl közel van a falhoz! – És? – Én nem egyszer láttam már olyat, hogy ezek a proletárok összekarcolják az ilyen autókat. – Milyen autókat? – Azokat, amik túl közel állnak a falhoz. – Nem mondja komolyan! – De bizony! – Ki képes ilyesmire? – Én nem tudom! Frusztrált kismamák a babakocsijaikkal, túlsúlyos asszonyok, férfiak, nagyszülőiket kézen fogva kísérő fiatalok, csupa lusta, sértődött, beteg kisember. – Nem képesek kikerülni az autót? – Én nem tudom. Belerúgnak, minősíthetetlen modorban szólalnak meg, én már olyat is hallottam, hogy valaki azt mondta, ne haragudjon, idézem, megbaszod a kurva anyádat, hogy felállsz ide! – Jézus atya úr isten! – Már elnézést! – Semmi gond. Ki gondolná, hogy ilyen emberek vannak! – Valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal! – De nagyon nem! Most mit csináljak, hát látja, hogy túl hosszú az autóm, hogy nem fér el itt, hogy kilóg a feneke! – Én látom, persze! Én értem! – Hát ennyi megértés nincs az emberekben? – Az irigység! – A féltékenység! – Akkor megyek, keresek egy parkolóházat. Köszönöm, hogy szólt. – Nagyon szívesen. Sok szerencsét! (Gerlóczy Márton posztja alapján)
