„Reggel 5-kor csörgött a telefonom, mint később kiderült, a rendőrök hívtak. Erre ébredtem, de ismeretlen szám volt, ezért kinyomtam, magamra húztam a takarót, és aludtam tovább. Nem sokáig, 5.30-kor újra csörgött, anyám volt. Ekkor már éreztem, hogy valami baj van, mert nem szokott hajnalban hívni” – idézi fel a Vezessnek a május végi kedd reggelt László, majd meséli tovább a tortúráját.
Anyám nem hitte el nekik, hogy ők rendőrök
Idegesen azt mondta anyám, hogy ott van a cég telephelyén két fiatal srác, akik rendőröknek nevezik magukat, és le akarják foglalni az autót. Egyrészt nem hitte el, hogy a civil ruhában, civil autóval érkezők rendőrök, másrészt a céges Insignia nálam volt, azt ugyan el nem tudták vinni tőle. Erre bevitték őt, pontosabban a saját autóján ment utánuk, mert tudatta velük, hogy csak a kapitányságon hajlandó beszélgetni, ott hiszi el, ők valóban azok, akiknek mondják magukat.
Miért nem hitt nekik? – kérdezem. Sokkal inkább valami viccnek, átverésnek gondolta ezt az egészet, nem a szocializmusban vagyunk, amikor hajnalban civil ruhás rendőrök rángatják ki az ágyból az embereket. Én sem hittem, hogy ma is így működik.
Ráadásul egy silány minőségű másolt határozatot lobogtattak. Végül bementek a kapitányságra, anyám ekkor döbbent rá, hogy komoly baj van. Onnan telefonált, vigyem be a kocsit, vele burkoltan közölték, hogy addig nem mehet ki.
Nem lehetett volna ezt civilizáltabban?
Ezt kérdeztem a kapitányságon, elvégre a 21. században vagyunk. Ha valamit szeretnének, miért nem hívnak be reggel 8-ra, ahelyett, hogy hajnali 5-kor ráznak fel becsületes embereket? Erre azt válaszolták, 10-ből 8 ember meglépne. Akkor hol van itt az ártatlanság vélelme? Főleg, hogy semmivel sem lettem meggyanúsítva.
Miután bevittem az autót, ennél is fontosabb kérdés volt, hogy mi ez az egész. A helyi rendőrök nem tudtak semmit mondani, ők csak a Budapestről érkezett parancsot teljesítik, le kell foglalniuk az autónkat.
Kihallgatás közben egy nevet mondogattak, hogy ismerjük-e, sose hallottuk, majd felvették az adatokat, és mehettünk tudatlanul, amerre látunk. A kocsi maradt.
Határozat lefoglalás elrendeléséről, amiben mások mellett ez olvasható: „Hatóságunk a fenti ügyszámon nyomozást folytat (…) közokirat-hamisítás bűntette hivatalos személy által, hivatali hatáskörével visszaélve megvalósítva bűntettének megalapozott gyanúja miatt.”
Nem garantálják, hogy visszaadják az autót
Megkaptuk az illetékes budapesti rendőr nevét és elérhetőségét, aki majd informál minket. A következő napok idegőrlőek voltak, hívtam és hívtam, de nem értem el. Üzeneteket hagytam, erre megígérték, hogy visszahív. Nem hívott! Levelet írtam, nem válaszolt!
Később aztán sikerült telefonon beszélni vele, de nem lettünk okosabbak, nem szolgált érdemi információval, és a kérdéseinkre sem kaptunk kézzel fogható választ. Csupán annyit közölt, sok autó érintett az ügyben, így 2-3 hónapig biztosan náluk lesz, és tulajdonképpen azt sem garantálja, hogy visszakapjuk.
Nem tudom miért vették el a munkaeszközöm! Mikor kapom vissza? Addig mit csináljak? Ki fog kártalanítani? – pörögtek a kérdések a fejemben. Egy biztos, az autó nélkülözhetetlen a munkámhoz, ezért újat vettem, a használtak irányába elveszett a bizalmunk. A vállalkozásunknak május és augusztus között van a főszezonja, ha ekkor nincs autó, akár be is zárhatjuk a céget.
A kocsival minden rendben, előélete tiszta, lekövethető, és mégis
El ne felejtsem – folytatja László – az autó előélete az alvázszám alapján visszakövethető az Opel rendszerében hosszú évekre visszamenőleg idehaza is, külföldön is.
Az Opel Insignia SportsTourer 2L CDTI múltja pár mondatban:
– 2010.08. hónapban helyezték üzembe Franciaországban
– 2012.09. hónapban volt utoljára francia márkaszervizben
– 2012.10. hónapban kapott magyar forgalmit
– 2012.12. hónapban jelent meg először magyar szakszervizben. A korábbi tulajdonosok is, én is jellemzően márkaszervizbe vittük az autót.
– 2014.01.09-én vettem az autót, itthon én vagyok a harmadik gazdája. Nem tudom, ki hozta be az országba, csak azt, hogy előtte két magyar magánszemély birtokolta.
Túl van két műszaki vizsgán, két eredetiségvizsgálaton, és mégis vizsgálgatják a rendőrök.
Én nem vehetem át a kocsit. De ha nem veszem át, fizetnem kell
Bosszantó információhiányban teltek-múltak a hetek, egyszer csak jött a postás, július 19-én megérkezett a lefoglalást megszüntető határozat. Ezt sem kapkodták el: július 8. a dátuma, egy hétre rá, 15-én adták fel, négy napra rá, 19-én érkezett meg. De nem érdekelt, csak kapjuk már vissza az autónkat, arra gondoltam, volt értelme megállás nélkül hívogatni a pesti rendőröket.
A határozatot elolvasva láttam, koránt sincs vége semminek.
Határozat lefoglalás megszüntetéséről, amiben mások mellett ez olvasható: „A kirendelt igazságügyi műszaki szakértő megállapította, hogy a vizsgált jármű alvázszáma és az azt hordozó típustábla eredetiek, azokon hamisításra utaló nyomok nem voltak fellelhetőek.”
A hivatalos szöveg szerint 30 napon belül át kell vennem az autót, nekem kell átvennem, nem hozzák vissza, ami azt jelenti, hogy ismét át kell vágnom magam a rendőrségi bürokrácia dzsungelén.
Eddig nem mondtam, mert csak most jött elő lényeges pontként, hogy lízingeltük a céges Opelt. Azaz papíron a lízingcég a tulajdonos, a határozatban meg az állt, a lízing cég, vagy hivatalosan meghatalmazott veheti át a kocsit. Kértem tőlük meghatalmazást, jött a válasz, hogy 30 nap az ügyintézés, miközben ha 30 napon belül nem viszem el a rendőrségi telephelyről, utána naponta tárolási díjat kell fizetnem. Őrület.
Ők szerencsére egy hét alatt megírták, és elküldték a papírt. Irány a rendőrség!
Nem árt ezen a ponton hangsúlyozni, hogy mit írt a lefoglaláskor kapott dokumentum. Eszerint, ha bebizonyosodik, hogy nincs ok a lefoglalásra, akkor a „lefoglalást elszenvedőnek”, vagyis nekünk „azonnal” vissza kell adni „mindent”. Azonnal és mindent.
Hoppá, sérülések az autón!
Július 26-án végül minden irattal és a meghatalmazással bementünk a rendőrségre a forgalmi engedélyért, és az indító kulcsokért. Na, itt jött az újabb hideg zuhany. A helyi rendőrök hirtelen semmiről sem tudtak.
Közel egy órás veszekedés után kitalálták, hogy az illetékes nyomozó szabadságon van egy hétig, éppen most, és a kulcsok meg a forgalmi az ő szekrényében van elzárva, amihez csak neki van kulcsa.
Tulajdonképpen már a portáról sem jutottunk tovább, majd értetlenkedtek, hogy nekik ilyen határozatuk nincs, amilyen nekünk. Indulatos lettem, anyámat sem kell félteni, azt hittük, rosszul hallunk. További vitatkozás után az egyik rendőr közölte, hogy hát ha nekünk úgyis van másolatunk a forgalmiról, menjünk el az autóért.
Elmentünk érte. Természetesen egyik rendőrnek sem volt ideje eljönni, és hivatalosan átadni az autót.
Szerencsére az egyik kulcs az őrző telephelyen volt, így el tudtuk hozni. Semmilyen feljegyzés, jegyzőkönyv nem készült arról, hogy elhoztuk a kocsit, így az okozott károkkal nem is tudtam mit kezdeni. Eltört a motorvédő burkolat, feltépett állapotban találtuk a hátsó üléssort, kiszakadt a kárpit. Kis odafigyeléssel nem okoztak volna sérülést, ezeket végül a saját költségemre javíttattam.
Pedig nem olyan bonyolult leszedni sérülés nélkül
És még mindig nincs vége, a rendőrökhöz tényleg kötélidegek kellenek
Hogy őszinte legyek, nem is mertem jobban átnézni az autót. A tároló teleppel szerencsém volt ők vigyáztak rá. Pöccre indult, és gond nélkül surrogott hazafelé. Ez az egyetlen pozitívum az egész történetben.
Mi mást tehettünk volna, kivártuk az illetékes nyomozó egy hetes szabadságát, majd visszamentünk a rendőrségre a hiányzó kulcsért és a forgalmiért. Az állítólagos illetékes ugyan valóban visszajött szabiról, de mint kiderült, azt sem tudta, miről van szó. Kezdte ő is a régi nótát, hogy nem ő az illetékes, hanem egy másik kolléga, aki épp szabin van… Na ehhez már kötélidegek kellettek.
Nem hagytuk annyiban, valahogy csak kiderítették, a lefoglalás után futárral Pestre ment a kulcs és a forgalmi. Telefon Pestre. Őnáluk aztán nincs! Több napos telefonálgatás, és az ügyészséggel való fenyegetés után kiderült, hogy mégis csak Pesten vannak.
Az ottani titkárnő végül postára adta, de nem ám nekünk, hanem az itteni rendőr-kapitányságra. Ajj…
Augusztus 3-án ismét bementünk, pontosabban csak anyám, mert nekem dolgoznom kellett és erre a szerncsétlenkedésre nem volt több időm. Egyszer csak telefonál anyám. Nem hiszi el, megint elkezdték, hogy ők nem tudnak semmiről. És értsük meg, nagyon leterheltek, sokan szabadságon vannak, vagy a déli határon.
Ekkor anyám közölte, hogy most azonnal felhívja a pesti illetékeseket, és felteszi a kérdést: ki hazudik? A pesti rendőrök, vagy az itteni rendőrök? Na, 10 percen belül előkerült minden.
Vajon miért szerzett ilyen kedvezőtlen tapasztalatokat a rendőrség munkájáról?
Ezt már én kérdezem Lászlótól a színpadért kiáltó sztori meghallgatása után. Szervezetlenség, fejetlenség, és éreztem némi dolgozni nem akarást is – válaszolja, majd hozzáteszi: anyámmal a távozásakor lekezelő hangon közölték, hogy az autót meg átvehetjük itt és ekkor. Ő erre azonos stílusban közölte, hogy már rég átvettük a kocsit, és még véletlenül sem ott, ahol szerintük van.
Újra otthon. László nem tudja, ki miatt került ilyen helyzetbe
Most eladósorba került az imádott Insigniám, mert valamivel pótolnom kellett, így másikat vettem. A sors fintora, hogy szegény autó pár hete ismét áll, csak immár a mi cégünk telephelyén.
Lászlónak korábban nem volt kapcsolata a rendőrséggel, most azt mondja: „az eset óta egy cseppet sem bízom bennük.
Ahogy látom, olvasom a hasonló sztorikat, mi még szerencsések vagyunk, viszonylag gyorsan visszakaptuk a kocsinkat, de ez a töménytelen idegeskedés nem hiányzott az életünkből. És mindezt a semmiért, a saját kocsinkért.”
László arra a luxusautós családapára céloz, aki tőle sokkal rosszabbul járt.
