A tíz év alatt kifejlesztett modern metrószerelvények a rendszerváltás zabigyerekeként kerültek újabb örökbefogadó kapitalista ölekbe, 1989 végén még angol (Ganz Hunslet Járműgyár), 1991 elején viszont már olasz többségi tulajdonban (Ganz-Ansaldo Rt.) volt a nagy múltú gyár. Így tárgyalás tárgyalást követett, a szerelvény többet állt a műhelyben, mint a pályán.
Végül a prototípust sorozatgyártásra alkalmatlannak nyilvánították, viszont “továbbfejlesztésekkel alkalmassá tehető a sorozatgyártás megkezdésére” – állt a záróértékelésben.
Ennek ellenére a motorkocsik még futottak a kilencvenes évek elején, igaz fékproblémák és tengelytörés is tarkította a föld alatti kilométereket. 1991. január 1-jén került utasforgalomba, de visszatérő problémák miatt csak a naptári napok mindössze 66 százalékában állt rendelkezésre. A forgalmi próbaüzem befejeztével is kifejezetten alacsony volt a szerelvény futásteljesítménye: 70.000 km 1992 és 1994 között.
1995-re szép lassan kikoptak a Budapest alatti alagutakból. Hogy mennyi esély lett volna a sorozatgyártásra, mai napig vitatéma, egyesek hasznavehetetlen fémhulladékként gondolnak rá, ami úton-útfélen leállt, mások halk, megbízható, tágas járműként emlékeznek a “fehér metróra”. Annyi biztos, hogy keserédes történelmünk érdekes színfoltja a Ganz Hunslet G2.
A hatkocsis motorvonat egy kocsija jelenleg a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumban tekinthető meg.
