Capri a Nápolyi-öböl déli részén, a Sorrentói-félszigettől körülbelül öt kilométerre emelkedik ki a Tirrén-tengerből. Közel az Amalfi-part, a látképet uralja a Vezúv, de a turistahordák számára az igazi vonzerőt az utánozhatatlan fényjátékáról híres Kék-barlang adja.
A 10,4 négyzetkilométeres szigetre így naponta ezrek özönlenek, és intenek taxiért, váltanak jegyet a helyi apró buszokra, vagy adnak egy esélyt a legősibb közlekedési módnak, és gyalogolnak.
Nyaranta az állandóan lüktető tömeg helyváltoztatási igénye találkozik a szigeten fekvő két település, Capri, és Anacapri ősi, főleg gyalogos közlekedésre szabott elrendezésével, és ad egyedi, autórajongó számára érdekes egyveleget.
De kezdjük az elején, a szigetre nincs hátsó bejárat. Mezei halandóként a rendszeresen járó kompok egyikét kell igénybe vennünk. Nápoly, Sorrento, Amalfi, Positano. Ezekből a városokból garantált a biztos átjutás, Nápolyból lehet a legolcsóbban jegyet váltani, oda-vissza 25 euró körül visz a Caremar, de a turistaközpontnak számító Amalfiból nem ússzuk meg 40 euró alatt.
A kompok mind a sziget északi oldalára, a Marina Grande kikötőbe érkeznek, innen pedig több lehetőség akad a továbbhaladásra. Ha követjük a tömeg sodrását, a helyi kábelvasút állomására érkezünk, ahonnan 2 euróért juthatunk fel Capri központjába.
Élménynek tökéletes, de a mellette tekergő gyalogúton felkaptatni talán még jobb, ez az első séta sejteti, miért itt épített fényűző villát Tiberius római császár.
De nem a svájci gyártású sikló a legérdekesebb jármű a kikötőben, hanem a helyi taxik. Paradox módon a szűk utcákon apró Fiat 500-asok helyett javarészt különleges, nyújtott tengelytávú, kabrió Fiat Mareák közlekednek. Az alap egy facelift előtti 1,8 16V HLX, amit meghosszabbítottak, a hátsó üléssor tetejét levágták, és ponyvatetővel helyettesítették.
Ez a ponyvatető viszont javarészt zárva marad, helyette egy sátorszerű árnyékoló enyhíti a taxiba zsúfolható 7-8 utas szenvedéseit. Állítólag egy kis spanyol műhely végezte az átalakítást, de az látszik az állományon, hogy a hosszú évek alatt minden taxis hozzátett ezt-azt a belsőhöz.
A bőrkárpitok a létező legfurább színekben pompáznak, a kormány gyakran fából készült, háromküllős Nardi, de nem ezek az öreg Mareák hozzák igazán a guruló yacht hangulatot. Mivel már benne vannak a korban, lassan jönnek az utódok, többek között a Fiat 500L erősen átszabott karosszériával.
A Castagna Milano műhelyében készült Tibero taxik hosszát 54 centiméterrel növelték, a tetőt Capri stílusban kivágták, és megkapta a kötelező árnyékoló ponyvát, valamint egy olyan farrészt, amit látva sajogni kezd a szemünk. A nyitott, hosszú tomporra könnyű feldobni a bőröndöket, a luxust pedig a króm, mahagóni és tikfa, valamint a marhabőr széles körű alkalmazása biztosítja.
Ha nincs kedvünk helyi anekdotákat begyakorolt lazasággal előadó idegenvezetőkhöz, akkor maradnak a taxikkal ellentétben megszokott méretükhöz képest apró buszok. Szinte kocka alakú Iveco gyomrába préselődve juthatunk el Capriból Anacapriba, kerek két euróért. Máshova nem érdemes jegyet váltani, a két kikötő könnyedén megközelíthető gyalog, ha nem cipelünk súlyos csomagokat, és nem riadunk vissza pár tucat lépcsőfoktól, és némi izzadságtól.
Apropó csomagok, a csúcsra járatott turizmus velejárójaként a közlekedést bőröndhordó elektromos platós targoncák színesítik, vagyis jobban mondva ezek teszik ki a belső utcákon szaladgáló járművek döntő százalékát.
Ezek az utcák adják Capri valóban különc hangulatát. Olaszországban nem szokatlan a robogóval járható, középkori hangulatú sikátor, de a szigeten még a megszokottnál is keskenyebbek az utcák, csak járdák szövik át a két part között elterülő várost. Ide már a robogó is túlzás, mindenki gyalogol, a nehezen mozgó öregeket pedig a helyi önkormányzat speciális, szintén elektromos járműve szállítja.
Ilyen apróságot a tűzoltók és a rendőrök is használnak, sajnos nem tudtam kideríteni, hol készülnek, akinek van esetleg infója, ne tartsa magában.