A Volvo 264 szedán 1974 őszén lépett színre, és két évvel később bemutatkozott a Volvo első hathengeres motorral szerelt kombija, a 265 is. Ezzel azonban még távolról sem volt teljes a család. Az 1977-es Genfi Autószalonon világra jött egy olyan modellvariáns, amire talán senki nem számított: egy kétajtós kupé erősen döntött szélvédőoszlopokkal, és 60 mm-rel alacsonyabban húzódó tetővonallal. Hogy az autó még kecsesebbnek tűnjön, a mérnökök eltávolították a pótkerék üregét – a karosszéria egyéb elemei nem változtak.
A 262C azonban nem ettől volt különleges: a modell lényege az utastérben rejlett. A beltér ugyanis dúskált a bőrben és a nemes keményfában. Az ülések, a fejtámlák, az ajtópanelek, de még a kapaszkodók is bőrborítást kaptak.
Amikor a Volvo 1800ES gyártása 1973-ban véget ért, egyetlen modell sem akadt, amely átvehette volna tőle a sportos zászlóshajó szerepét. A vállalat vezérigazgatója, Pehr G. Gyllenhammar számára ez nem volt elfogadható. Különösen fontos lett volna egy ilyen modell a Volvo első számú exportpiacán, az Amerikai Egyesült Államokban, és a korszellem a luxuskupékat előnyben részesítette a sportautókkal szemben.
A Volvo vezető formatervezője, Jan Wilsgaard felvázolta ugyan a presztízsmodell körvonalait, ám a szokásos agyagmakettet már nem építette meg. Ehelyett fogott egy Volvo 164-est, amelyen korábban új belső kialakításokat próbálgattak. Az autót elvitte az olasz Sergio Coggiola formatervező torinói stúdiójába, ahol a négyajtós karosszériából alacsonyabb tetős kétajtóst építettek. A tetőt vinyl borította, a széles C oszlopot a svéd nemzeti címerben is látható három korona díszítette. A sorozatgyártású változaton aztán a három koronát egyetlen nagy váltotta fel. Ezen kívül nem sok eltérés volt a szériamodell és a prototípus között – eltekintve persze attól, hogy az eredeti a 164-esen alapult.
A 262C orrában kezdetben egy 140 lóerős, 2,7 literes V6-os blokk dolgozott. Ugyanez a motor (amelyet a Peugeot-val és a Renault-val közösen fejlesztettek ki) megtalálható volt a 260 összes többi karosszériaváltozatában is. A motort a franciaországi Douvrin városában gyártotta a Société Franco-Suédoise de Moteurs-PRV vállalat. A Volvónál B27E kódszámon jegyzett motor blokkja és hengerfeje egyaránt alumíniumból készült, így tömege nem érte el a 150 kilogrammot.
A kis darabszámban készítendő rétegmodell azonban nem fért bele a Volvo göteborgi gyárának termelési ütemébe. Ezért a végső összeszerelést az olaszországi Carozzeria Bertonére bízták, aki a 264TE limuzint is építették. Az autók összeszerelő-készlet formájában érkeztek Torinóba, ahol módosították és lefestették a karosszériákat, majd összeszerelték a végterméket. Az első kerékdob alján elhelyezett apró Bertone embléma utal a modell származási helyére.
Volvo 262 C
Az első néhány évben a 262 kizárólag ezüstmetál színben, fekete vinyl tetővel volt elérhető. 1979-től aztán bevezették az aranymetál kivitelt, vinyl tető nélkül. Még ugyanebben az évben a 200-es sorozat szedánjai új farkialakítást kaptak, módosított vonalvezetésű csomagtérfedéllel. A hátsó lámpatestek is megújultak, átnyúltak az oldalfalra. 1980-ban bevezették a fekete, illetve világoskék metálfényezést, a vinyl tetős ezüstmetál kivitelek gyártását pedig befejezték. Az Egyesült Államokban 1980-tól Volvo Coupé néven forgalmazták a modellt.
A széria legemlékezetesebb éve egyben a gyártás utolsó éve volt. A 200-as széria 1981-ben mélyreható frissítésen esett át, a modell kecsesebb lökhárítókat és új fényszóróegységeket kapott. A B27E lökettérfogata megnőtt, a motor 14 lóerővel erősebb lett, és innentől B28E-ként jegyezték. Megjelent egy új színkombináció, az arany/nugátbarna kéttónusú fényezés.
Volvo 262 C
A kupéból eredetileg évi 800 darabot szeretett volna gyártani a Volvo, ám ezzel súlyosan alábecsülték a keresletet. A gyártás első, csonka évétől, 1977-től, illetve a gyártás utolsó évétől eltekintve minden évben a tervezett darabszám több mint kétszeresét adta el a Volvo. Az 1981-ben eladott, utolsó autókra már gyűjtői példányként tekintettek. 1977 és 1981 között összesen 6622 darab kupé készült.
A 262C utódja, a Volvo 780 csak 1985-ben lépett színre. Folytatódott az együttműködés Bertonével; a 780-at már nem csak Olaszországban gyártották, de itt is tervezték.
Volvo 262C „Solaire” 1981-ből. A kaliforniai Solaire eredetileg ötven darabos szériát épített volna ebből a kabrióból, de végül csak öt készült el, mert a Volvo nem volt meggyőződve az átalakított autó törésbiztonságáról.
Öt fontos tudnivaló a Volvo 262C-ről:
- Nem a 262C volt a 260-as széria első kétajtós kivitele. Az 1976-77-es modellévben 3329 darab 262 GL típust gyártottak, kizárólag az észak-amerikai piacra. Ugyanúgy kétajtós karosszériával készültek, mint a 242, épp csak V6-os motorral, és a 260-as sorozat jóval előkelőbb orrkialakításával.
- A 262C volt az egyetlen olyan Volvo, amelynek fémteteje gyárilag vinyl borítást kapott.
- A Coggiola által épített, egyedülálló prototípus most a Volvo múzeum göteborgi gyűjteményét gyarapítja.
- Egy független vállalkozás, a Solaire a Volvo Cars of North America felkérésére kabriót épített a 262C-ből. Mindössze öt példányt készült belőle.
- A Volvo elnök-vezérigazgatója, Pehr G. Gyllenhammar egy egyedi kivitelű 262C-vel járt. Az autót pirosra fényezték, és a teljes utastér is piros volt, még a fejtámaszok is. Az autó a szokásos V6 helyett a négyhengeres B21ET turbómotort kapta meg. A karosszéria vázszerkezete és a hűtőrács matt fekete kivitelű volt; utóbbi előre vetítette az 1984-től a GLT és Turbo felszereltségi szintekhez kínált fekete hűtőmaszkot.
