Ha nem akkumulátorokról meg villanymotorokról és rozsdás (nem is rozsdás!) autókról szólna a történet, akár kismamaportálokon is terjeszthetnénk: lám, így neveld önállóságra, magabiztosságra, saját lábán megállásra a gyereked. Mivel azonban olajszagú a sztori, meg biztos elhangzott közben néhány káromkodás is, inkább megírjuk mi, és maradunk a száraz tényeknél.
Adva volt egy 12 éves srác, Adam Lansing, akinek feltűnt, hogy bátyja folyamatosan a szüleiktől tarhál pénzt benzinre. Úgy döntött hát, ő nem lesz ilyen csóró, és inkább épít magának egy villanyautót. Amikor ezt meghallotta a szomszédjuk, áthívta magához, rámutatott egy apja korabeli, kert végében rohadó (nem is rohadó, nézd meg a képeket!) Toyota Celicára, és azt mondta: tessék, ezt viheted!
Vitte is, aztán elkezdte bújni az internetet, és hamarosan megkezdődött az átépítés. Négy év múlva életre kelt a kocsi, hogy aztán a legrosszabbkor: az osztálytársak előtti villogás közben rohadjon le újra. Adam fogta magát, szétszedte és összerakta, aztán szétszedte és összerakta, és ez így ment ötvenkétszer (legalábbis ennyit vallott be a srác).
Időközben a virtuális térben is felfigyeltek a fiúra, és volt, aki nem csak tanácsokkal látta el: az egyik villanyautós guru, akiből anno ihletet merített, egy komplett akkucsomagot ajándékozott neki.
Hat év után most nemcsak működőképes, de megbízhatóan működőképes a Celica, amiben nyilván az is szerepet játszik, hogy az alapokat adó jármű egy Toyota, és nem mondjuk egy AMC Eagle vagy bármi más a nyolcvanas évek amerikai autóiparából. A hatótávolság 210 kilométer, és bár csomagok szállítására nem alkalmas a kocsi, napi használatban van. Adam Lansing pedig úgy döntött, nem kell mindenkinek végig szívnia azt, amit ő végig szívott, ezért céget alapított, hogy segítsen azoknak, akik hasonló projekten törik a fejüket.
