A Ferrari 1953-ban elkészítette a 375 MM névre hallgató versenyautót. A 4,5 literes, V12-es motorral szerelt kocsiból 26 darab készült összesen, 340 lóerős teljesítményével hívta fel magára a figyelmet a világ versenypályáin.
A 375 MM a korszak legnagyobb versenyein indult, a kor legjobb pilótáival. 1953-ban három egységet indítottak az olaszok a Le Mans-i 24 óráson. Az egyik egység, Alberto Ascari és Luigi Villoresi közel is állt a győzelemhez, azonban kuplunghiba miatt elbukták a győzelmet az F1-es ászok. A körrekord azonban így is az ő nevük mellett szerepelt, 181,5 km/h-s átlagsebességgel. A következő állomás Spa volt, az ottani 24 órást egy másik egység, Mike Hawthorn és Nino Farina már behúzta.
A harmadik autót a korábbi versenyeken olasz pilóták hajtották. Így történt ez a mexikói Carrera Panamericán is, ahol a 0318AM alvázszámú autó 290-es tempónál defektet kapott és összetört. Az autó menthetetlen volt, de a V12-es blokk épségben maradt.
Guido Monzino úgy döntött, hogy neki kell ez a motor, és beszerelte a San Marco-versenycsónakjába. Így született meg a San Marco-Ferrari KD400 nevű gépezet. Nem ez volt az első maranellói meghajtású vízi jármű a világon, de a másik két eszközzel ellentétben ezt a Ferrari-erőforrást eredetileg nem a vízre szánták.
A 800 kg-os hajó komoly csónakversenyeken vett részt ezek után. A legnagyobb presztízzsel bíró megmérettetése 1958-ban volt, amikor a Pavia-Velence versenyen ért el harmadik helyezést. A 450 km-es, részben a Pó folyón, részben a tengeren zajló versenyt a csónak 88,26 km-es óránkénti átlagsebességgel teljesítette, vízi csúcssebessége 225 km/h.
A Pavia-Velence csónakverseny 1958-as plakátja
