Évezredek óta ismeri az emberiség a mézet, melyet különféle méhfajok készítenek, mi pedig élvezettel fogyasztjuk. Nemcsak a méhek képesek azonban mézkészítésre, hanem bizonyos hangyafajok is.
Több helyen is élnek a világban olyan hangyafélék, melyek saját mézek készítenek. Mind közül legelterjedtebbek a mézhangyák (Camponotus inflatus), melyekkel Ausztráliában, Afrikában, illetve az Egyesült Államok és Mexikó szárazabb területein lehet találkozni.
Ha gusztustalannak tartod, ahogy a méhek a mézet készítik, akkor a mézhangyák metódusa egyenesen morbid lesz számodra. A tápanyagdús nektárt ugyanis maguk a hangyák tárolják testükben, a legnagyobb példányuk potroha egyfajta raktárrá változik. A példányok egyetlen dolga, hogy egyék meg azokat a nektárcseppeket, melyeket a dolgozók bevisznek nekik és tárolják el a membránjukban, ínségesebb időkben pedig majd a társak feltépik azt és jóllaknak az édességgel.
A cukorban gazdag táplálék nemcsak az állatok, hanem sok esetben az emberek túlélésének záloga is volt. Ausztráliában a bennszülöttek sokáig fogyasztották a szőlőszem méretűre is megduzzadt potrohú mézhangyákat, természetes folyadék- és energiaforrásként, értékes kincs ez a sivatagban. Egyet annak idején David Attenborough is megkóstolt egy dokumentumfilmben.
A méhek által készített mézhez csak édességét tekintve van köze a hangyaméznek. Sokkal folyósabb a potrohban tárolt nektár, emellett a kóstolói szerint keserű utóíze is van. Összetételét tekintve jelentős eltérés, hogy a hangyák által előállított anyagban több a glükóz, mint a fruktóz, a sima méznél pedig ez épp fordítva van.
