Rengeteg olyan sport akad, amelyben a résztvevők komoly sebességet érnek el. A gyorsasági kerékpárosok, az óriás-műlesiklók mind elérhetik a három számjegyű tartományt, de az aszfaltszánkózásnak nevezett, friss időtöltés valamiért mindegyiknél rizikósabbnak tűnik.
A műfajt kaliforniai gördeszkások eszelték ki, átalakított longboard deszkáikra fekve értek el őrült tempót a hetvenes években. Ez annyira bejött nekik, hogy versenyeket kezdtek szervezni a fekvődeszkázásnak, amiből hivatalos egyesületek és rendezvények születtek.
A korai tapasztalatok alapján a deszkákat átalakították az új kihívásoknak megfelelően: a nagy sebességhez masszívabb kerekekre, erősebb felfüggesztésre, lábtartóra és fejtámlára volt szükség, valamint hosszabbak és keskenyebbek lettek ezek az eszközök, tömegük nagyjából 14 kilogramm. A versenyek maximum öt kilométeres távon zajlanak, javarészt hegyi lejtős szakaszokon, de akadtak már városi futamok is.
Az igazi profik a hosszú egyenesekben elérik a 140-150 km/órás sebességet, az abszolút rekordot pedig Mike McIntyre tartja, aki 2016-ban érte el a 164 km/órát háton fekve.
Miért annyira veszélyes ez a sport? Ahogy az látszik a felvételeken, a deszkások kanyarodnak is, és akárcsak a szánkósok, a súlypont áthelyezésével, az eszköz döntésével érik el a kellő hatást. Ez nem ad túl sok teret a manőverezésre. Ha valaki előttük bukik, ott egy faág az úton, akkor biztos a baleset, és 150 km/óra körül pörögni az aszfalton az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Ezért ma már a hivatalos versenyeken kötelező a bukósisak és a motorosruházat.
