46 évvel ezelőtt, 1977 augusztusában és szeptemberében indult útjára a Voyager 1 és 2 űrszondapáros – érdekes módon számozásukkal ellentétes sorrendben –, az amerikai NASA űreszközeinek elsődleges feladata a Naprendszer külső bolygói, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz vizsgálata volt.
A gázóriások – és azok holdjainak – sikeres megfigyelései után sem hagyták abba a munkát a Voyagerek, az évtizedek során tovább szelték az űr sötétjét, már a Naprendszer határvidékein túl, a csillagközi térben járnak. A 2-es idén nyáron 133, az 1-es 160 csillagászati egységre (egy CsE a Nap és a Föld átlagos távolsága, 8,3 fényperc) járt.
A bő négy és fél évtizedes utazás persze nem múlt el nyomtalanul, erőforrásaik a plutónium-238-oxid felezési ideje miatt már az eredeti teljesítménynek csak egy részével termelnek energiát, számos rendszerüket (és azok pótrendszereit is) lekapcsolták.
Ez, valamint az általános „strapa” hatása a Voyager-1-nél mostanában kezdett aggasztó jelenséget produkálni: a kb. 1,6 millió km/órás sebességgel száguldó szonda repülésiadat-gyűjtője – FDS) és telemetriai egysége (TMU) közötti kommunikációs problémák miatt a szonda egy ideje csak ismétlődő, értelmetlen bináris üzeneteket küld a Földre 24 milliárd km távolságból. A mindössze 160 bit/másodperc(!) sávszélességgel küldött adatok egyébként 22,5 óra alatt érik el a Földet, egy üzenetváltás, a számítógépek átprogramozása így 45 órába kerül.
„A múlt hétvégén a stáb megkísérelte újraindítani az FDS-t, hogy az visszatérjen a problémát megelőző állapotába, de az űreszköz továbbra sem küld értelmezhető adatokat” – közölte a NASA kedden.
A Voyager-1-nél már tavaly is fellépett hasonló gond, de akkor sikerült távolról kezelni a meghibásodást.
