Az elmúlt években egészen jó dolgunk van, ha autós témájú filmeket, sorozatokat szeretnénk látni. A Halálos iramban-szériára ráunva igazi felüdülést jelenthetett sokaknak a Rush, mely Niki Lauda és James Hunt Forma-1-es párharcát dolgozta fel, illetve azok a filmek, melyek szintén valós események alapján készültek (Ford v Ferrari, Gran Turismo, Ferrari).
Ehhez a sorhoz csatlakozott a Verseny a győzelemért (Race for Glory) című film, mely az 1983-as rali-világbajnokság legnagyobb csatáját, a Lancia–Audi gyártói párharcot állítja a történet középpontjába.
A Lancia 037 volt az utolsó hátsókerék-hajtású raliautó, mely világbajnokságot nyert. Mellette volt, hogy könnyebb volt, mint a nagy rivális Audi Quattro A1, így az aszfaltos ralikon remekelt az autó
Az év sporttörténelmi jelentőségű volt a raliban, ugyanis ebben az évben nyerte utoljára olyan autó a konstruktőri bajnoki címet, melyben még nem dolgozott az összkerékhajtás. Nem volt ez egyszerű, hiszen már jelen volt a technológia a sportban, de épp ezért is volt olyan izgalmas nézni ennek a szezonnak a kiélezett párharcát.
A Stefano Mordini rendezte film is ezen a vonalon indul el, hamar egy Dávid a Góliát ellen típusú párharcként bemutatva a helyzetet, ahol a nézőket a kicsi Lancia mellé igyekeznek állítani a készítők. Ezt domborítja ki a személyes ellentétek kihegyezése, középpontban a csapatfőnökök, az audis Roland Gumpert (a filmben Daniel Brühl) és az olaszokat irányító Cesare Fiorio (Riccardo Scamarcio) között érzékelhető feszültséggel.
Az alaphelyzet felvázolása után a történet középpontjába hamar Fiorio karaktere kerül. Egy motorsportcsapat történetének végigkövetésére nemigen lehet alkalmasabb szereplőt találni a csapatfőnöknél, ő az, aki mindenről tud, mindent lát és hall.
A Lancia csapata
Ebből a lehetőségből azonban nem sikerült kihozni a benne lévő potenciált. Pedig a kezdés igen biztató: hamar kiderül, milyen rafinált Fiorio, aki kicsit rugalmasabban értelmezi a szabályokat is, ha ez kell a sikerhez. Nem volt rossz gondolat az sem, hogy teret engednek a magánéleti szálnak, a személyesebb jellegű gondolatoknak.
Több dolog is jól kezdődik tehát a filmben, de valahogy az az érzése az embernek, hogy minden csak a kezdetig jut el. A témáknak csak a felszínét kapargatjuk, hiányzik ezeknek a kibontása, részletezése. A 12 futamos világbajnokságból ugyan hat futamból is láthatunk részleteket, de nem követhető nyomon az, hogyan is zajlott a konkrét versengés, mikor ki volt (és esetleg mekkora) fölényben. Fiorio személyes motivációiból sem hangzik el sok, csak a győzelem az egyetlen fontos dolog, mint mantra. Ennek miértjét ugyan próbálják feszegetni, de kevés érzékelhető sikerrel.
A Cesare Fioriót alakító Riccardo Scamarcio és Walter Röhrl szerepében Volker Bruch
Mankóként ráadásul ott van a tény, hogy a film nem követi hűen a valós eseményeket, sőt, bevallják a készítők, hogy bizonyos eseményeket vagy karaktereket a drámaibb hatás kedvéért kiszíneztek. Ez adhatna olyan szabadságot az alkotóknak, melyek megoldhatnák a fentebb sorolt hiányosságokat, azonban ez nem történik meg. Sőt, az új nézőpontot nyújtó, kitalált csapatorvos-karakter is bizonyos esetekben csak tovább bonyolítja a dolgokat.
Üzembiztosan ezt nem tudjuk megmondani, de talán jobb lehetett volna az összkép, ha nem ér véget 1 óra 49 percet követően a film, hanem hagynak még némi időt néhány dolog kibontására.
Ha az utóbbi évek autós filmjeinek rangsorába kellene elhelyezni a Race for Glory-t, akkor a mi nézőpontunk szerint a lista gyengébbik felében kapna helyet. Főleg a sztori és annak vezetése sorolja hátra az alkotást, ugyanis a képi világ remek lett: ahol erre rájátszottak, nem is lehet egyértelműen megmondani, hogy archív felvételt látunk a B csoportos rali aranykorából, vagy egy digitálisan megöregített videót. Emiatt érdemes egy esélyt neki adni.
A Verseny a győzelemért 2024. április 11-én debütál a hazai mozikban.
