Ugyanúgy csüggtek a kíváncsi tekintetek John Watson kocsiján az 1981-es szezon első edzésén, Long Beach-en, ahogy most pásztázzák a kamerák a Red Bull, a Renault vagy a Ferrari kipufogó-kivezetését. A McLaren Mp4/1 volt ugyanis az első F1-es versenyautó, amelynek burkolata teljes egészében szénszálból készült.
Lesújtó hír lehetett ez az ajkai timföldgyár pocakos igazgatójának, addig ugyanis leginkább alumíniumból és magnéziumból készítették a Forma-1-es kocsikat. Úgy értve, hogyha az F1-es csapatok akkoriban a magyar alumíniumipar termékeit vásárolták volna…
Komolyra fordítva a szót, Watson csak a szezon harmadik futamán, Buenos Airesben élvezhette először a könnyű kasztni előnyeit. A karbonburkolat csupán feleannyit nyomott a mérlegen, mint az alumínium-magnézium ötvözet, szilárdsága viszont duplája volt az acélénak!
Watson a 11., csapattársa, Andrea de Cesaris a 18. rajthelyet szerezte meg az edzéseken, de a versenyen még nem mentek vele sokra: az olasz kétkörös hátránnyal tizenegyedik lett, míg az északír a kormánymű hibájából kiesett a 37. körben.
Ennél csak jobb idők jöhettek a merészen újító McLarenre – és jöttek is. Watson egy hónap leforgása alatt harmadik lett Spanyolországban, második a Francia Nagydíjon és nyert Silverstone-ban, a McLaren hazai versenyén! Az Mp4/1 gyors fejlődése felnyitotta a többi csapatvezető szemét, a mérnökök is hamar belátták, hogy a könnyű szénszálas kasztnié a jövő.
Hogyan lesz a szénszálból F1-es kasztni?
A kevlár (kompozit) karosszéria úgy készül, hogy az anyagmérnökök keresztbe fűzött szénszálakból álló rétegeket helyeznek egymásra. A szakemberek egymáshoz képest 90 fokkal elfordítják az új rétegeket, így fokozva az anyag szakítószilárdságát. Ezeket azután folyékony, hőre szilárduló ragasztóanyaggal rögzítik, majd a kívánt formára „hajtogatott” elemeket egy hatalmas kemencébe (autoklávba) tolják és 300 Celsius-fokon kiégetik. Így nyeri el végső formáját az F1-es kocsik borítása. Manapság már minden Forma-1-es csapat rendelkezik saját autoklávval, így mindenki maga készítheti el a karosszéria-elemeket.
A McLaren forradalmi újítása mögött Ron Dennis csapata, a Project Four állt (innen ered a McLarenek típusnevében máig használt 4-es szám), amely a Herculest bízta meg a karbonkasztni kifejlesztésével és legyártásával. Azért őket, mert akkoriban az amerikai vállalat értett legjobban a szénszálas technológiához. Dennisnek elég volt azt tudnia, hogy a Hercules lett a NASA partnere az 1981-ben induló űrsikló-programban.
Hogy a tervezéskor megálmodott adatok véletlenül se vesszenek el, Dennis három hétre Detroitba küldte legjobb mérnökét, John Barnardot. A McLaren főkonstruktőre személyesen felügyelte a kompozit alkatrészek legyártását.
Miután az 1982-es szezonban két halálos (Gilles Villeneuve, Riccardo Paletti) és több súlyos sérüléssel járó baleset is történt a Forma-1-ben (Didier Pironi ripityára törte a lábát Hockenheimben egy Ferrariban), a mérnök kezdték még komolyabban venni a kompozit karosszériákat. Sokat lendített a szénszál elfogadottságán Watson 1981-es monzai balesete: az északír elvesztette uralmát a kocsija fölött a második Lesmo-kanyarban, a korlátnak ütközött, de a kemény becsapódás ellenére haja szála sem görbült!
A McLaren után 1983-ra a Ferrari, a Renault, a Brabham és a Lotus is elkészült a saját karbonkasztnijával, a nagyobb csapatok közül egyedül a Williams nem tartott lépést a többiekkel. Patrick Head műszaki igazgató csak 1985-ben látta elérkezettnek az időt, hogy szénszálba burkolja pilótáit, Keke Rosberget és Nigel Mansellt.
Egy évvel később már az összes istálló – beleértve a sereghajtó csapatokat is – szénszálas kasztnival jelentkezett, és ez azóta is így van a Forma-1-ben.
Nagyon sok F1-es pilóta adhat hálát Ron Dennisnek a karbontechnológia meghonosításáért. Az erős szálszerkezet megszámlálhatatlanul sokszor védte meg őket komoly sérülésektől.
Ahogy az elemi szén nélkülözhetetlen az élet körforgásában, úgy vált megkerülhetetlenné a szénszál is a versenyautók építése terén.