Alan Jonesnak volt kitől ellesni az autóversenyzés csínját-bínját. Apja, Stan elismert autóversenyző volt, aki az 1950-es években többször rajthoz állt az Albert Parkban megtartott Ausztrál Nagydíjon, sőt, a BRM és a Ferrari is hívta, versenyezzen náluk. Stan Jones azonban nemet mondott: inkább a családját, illetve Melbourne-ben működő autókereskedését választotta.
Alant már gyerekkorában rabul ejtette a versenyzés szeretete, de úgy gondolta, kötelességei – a családi autókereskedés sikerre vitele – előbbre valók. Lojalitása később is előnyére vált, főképp akkor, amikor évtizedekkel később Frank Williamsszel hozta össze a sorsa, és együtt sínre tették az addig sokat szenvedett csapat, illetve autóversenyző pályafutását.
Miután Stan Jones kereskedése tönkrement, Alan az eladásból befolyt pénzen repülőjegyet váltott Angliába 1967-ben, hogy megkezdje versenyzői karrierjét. Akkoriban honfitársa, Jack Brabham, valamint az új-zélandi Denny Hulme oktatta a Forma-1-es brigádot a saját fejlesztésű Repco-motorokkal meghajtott Brabham-kocsikkal. Ezek alapján Jones joggal gondolhatta úgy, hogy az ausztrálokra fényes jövő vár az F1-ben.
Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Jones és barátnője, Beverly (akit később feleségül vett) megspórolt pénzén házat bérelt Londonban, a szobákat pedig kiadták albérletbe. Az ebből befolyt pénzen Alan versenyezni kezdett a Formula Fordban. Meghívásos versenyeken is részt vett, de az egyik ilyenen, Brands Hatch-ben lábát törte egy F3-as Lotusban. Sok évi szenvedés után Alan 1973-ban nyerni tudott a Forma-3-ban és második lett a bajnokságban. De örömét beárnyékolta, hogy az év végén meghalt az édesapja. Onnantól fogva szinte semmi nem kötötte Ausztráliához, csak magára számíthatott.
Egyik első Forma-1-es fellépésén, egy Surtees-Ford volánjánál
A jó szerencse hozta össze a lelkes autóverseny-rajongó Harry Stillerrel, aki 1975-ben befizette Alant a Hesketh csapatához. Jones így rövid időre a későbbi világbajnok, James Hunt csapattára lett. Amikor Rolf Stommelen egy balesetben megsérült, Graham Hill csapata Jonest szemelte ki a német helyére, és az ausztrál nyolcadik F1-es futamán megszerezte első pontjait a Nürburgringen.
A következő évben John Surtees csapatához került, de a két erős egyéniség – Jones és Surtees – nem fért meg egy fedél alatt, ezért Alan inkább átment Amerikába, hogy a Forma-5000 sorozatban versenyezzen.
Amikor a Shadow első számú pilótája, Tom Pryce életét vesztette az 1977-es Dél-afrikai Nagydíjon, a csapat Jonest szerződtette le a helyére. A kocsi elég gyors volt, a pilóta szintén, de arra senki sem számított, hogy futamgyőzelmet aratnak az esős Osztrák Nagydíjon! Jones 22 ponttal hetedikként zárta a szezont, és kezdték komolyan venni a Forma-1-es csapatfőnökök.
Négy futamgyőzelme ellenére Jones lemaradt a vb-címről 1979-ben
Frank Williams tett neki ajánlatot 1978-ra, amit Alan örömmel elfogadott. Egyedüli pilótaként vágott neki a szezonnak, így a csapat csak rá koncentrált. Frank Williamst akkoriban hozta össze a jó szerencse Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb családjával, a Bin Laden famíliával, akik a Saudia Airlines légitársaság, meg az Albilad olajtársaság révén szabad szemmel is jól látható összegeket pumpáltak bele Williams csapatába. Jones párhuzamosan Amerikában, a Forma-5000-ben is versenyzett és év végén meg is nyerte a sorozat bajnoki címét.
A Lotus által megkezdett wing-car („szárnyas autó”) irányvonalat folytatva a Williams főtervezője, Patrick Head megalkotta a Williams FW07-est, ami az 1979-es évad közepére hihetetlenül begyorsult. A csapat első győzelmét Clay Regazzoni aratta Silverstone-ban (Jones indult a pole pozícióból), de Alan ezután nem engedett át semmit a reflektorfényből a csapattársának. Biztos kézzel nyert Hockenheimben, Zeltwegben, Zandvoortban (Hollandia) és Montrealban, maga mögé utasítva a vb-cím felé menetelő Ferrarikat és a turbós Renault-kat. Nem volt többé kérdés: ha a kocsi kibírja a kockás zászlóig, Jones szinte verhetetlen. Az 1979-es szezont harmadikkét zárta, mindössze 11 pont hátrányban a világbajnok Jody Scheckterhez képest.
Jones és Villeneuve nagyra tartotta egymást, csatáik emlékezetesek maradtak
Patrick Head tovább finomította a wing-car-koncepciót az 1980-as szezonra, és az FW07B még jobban a mezőny fölé nőtt. Jones új csapattársat kapott az argentin Carlos Reutemann személyében, akivel nem lettek éppen puszipajtások. A rettenthetetlen ausztrált azonban ez sem zavarta abban, hogy a szezon során három edzéselsőséget, öt leggyorsabb versenykört és öt győzelmet begyűjtve, fölényesen szerezze meg a világbajnoki címet.
Alan Jones egyébként máig hat győzelemmel számolja az 1980-as szezont, hiszen a Spanyol Nagydíjat is megnyerte. Pechjére a sportág irányításáért csatázó FISA, illetve a FOCA szembenállása miatt utólag törölték a jaramai futamot, így hivatalosan csak 12 győzelme van Jonesnak.
A következő idényre tovább fejlesztették a „szoknyás” Williamst, amely addig nem tapasztalt kanyarsebességek elérésére volt képes. A kevésbé erős felsőtesttel, izomzattal rendelkező versenyzők jobbra-balra ájuldoztak, miután kikászálódtak kocsijukból – de Jones nem! Az erős fizikumú ausztrálnak mindez meg se kottyant. Annál nehezebben emésztette meg, hogy a szezon második versenyén, Brazíliában Reutemann – a Williams csapatutasításával szembeszegülve – nem engedte át az első helyet neki. Jones címvédőként jogot formált az első számú pilótai státuszra, és nagyon csalódott volt, hogy az argentin ezt nem fogadta el. Cserébe azt a választ adta, amit egy konok ausztrál ilyenkor adhat: a szezon hátralévő részében ott tett keresztbe Reutemann-nak, ahol csak tudott.
Az ausztrál hivatalosan tizenkét F1-es futamot nyert, valójában 13-at…
Egyszer pórul is járt a szemtelensége miatt. Kocsival tartott London felé az autóúton, amikor egy kisteherautó besorolt elé és kilométereken át feltartotta. Ez persze nem tetszett a bajnoknak, és amikor végre megelőzte a teherkocsit, beintett a sofőrnek, ahogy ilyenkor szokás. Csakhogy a lorry az első piros lámpánál utolérte, négy megtermett bútorszállító pattant ki belőle és jól helybenhagyták a világbajnokot. Jonesnak több csontja eltört a bal kézfejében, de ez nem akadályozta meg abban, hogy másodikként érjen célba az 1981-es Holland Nagydíjon! Fizikai ereje nem ismert határokat.
Abban a szezonban két győzelemmel (a szezonnyitó Long Beach-i futam, valamint a szezonzáró Las Vegas-i viadal megnyerésével) és további négy dobogós helyezéssel mutatta meg, hogy még mindig a leggyorsabbak közé tartozik. Las Vegas-i diadalát megédesítette, hogy Reutemann mellől, az első sorból rajtolva, a 75 kört végig vezetve nyert, miközben az argentin nem szerzett pontot, így bukta a vb-címet Nelson Piquet-vel szemben.
Jones, aki beszólásai, önfejűsége miatt bevallottan „politikailag vállalhatatlan” volt, úgy érezte, elege van a turbókorszak politikával átitatott légköréből, ezért 1981 végén bejelentette visszavonulását. Visszatért Ausztráliába, ahol az egyik tévécsatorna kommentátora lett, de azon kívül semmi említésre méltót nem csinált. Hamar rájött, hogy, ahogy ő mondta, „Jobban hiányzott nekem Ausztrália, mint én neki”. Nem érezte jól magát a bőrében, elvált a feleségétől, és közben egyre erősebben vágyott vissza a versenypályákra.
Jones méltatlanul szerepelt a Haas-Lolával utolsó két szezonjában
Egy futamra vissza is tért az Arrows színeiben (Long Beach, 1983), de figyelmeztető jel volt, hogy a pocakosodó Jones alig fért bele a kocsiba. Még néhány túrakocsiverseny, meg F1-es közvetítés után, 1985 őszén végre megkapta a lehetőséget az igazi visszatérésre. Az Indycar-sorozatban szereplő Newman/Haas csapat társtulajdonosa, Carl Haas F1-es istállót alapított, és szüksége volt egy tapasztalt pilótára, aki gyors is. A Forddal kötött megállapodás csak 1986-tól lépett életbe, így Jones 1985 végén még egy Haas Lola-Hart turbóval vett részt három futamon. Egyiken sem jutott húsz körnél messzebbre.
Az 1986-os szezonban Patrick Tambay csapattársa lett, a kellemes modorú franciával nem is volt gondja Jonesnak. Annál inkább a kocsival. A Ford V6 turbó csak a harmadik versenyre lett kész, és a csapat kezdeti lelkesedése a sorozatos műszaki problémák miatt egyre csökkent.
Az 1986-os Beatrice Haas-Lolát egy 1.5 literes Ford turbó hajtotta
Alannek be kellett látnia, hogy az új generáció legjobbjai, a könnyedén vezető Alain Prost, Ayrton Senna, Nigel Mansell, Gerhard Berger ellen már nem tudja megállni a helyét. A kocsikban egyre több volt az elektronika, egyre könnyebb volt vezetni őket. Jones legjobb eredménye egy 4. hely volt Ausztriában, majd hatodik lett Monzában, ennél több babér azonban nem termett az egykori világbajnoknak.
A negyvenhez közelítő egykori sztár az ausztráliai idényzáró után végleg visszavonult. Hazája túraautó-bajnokságában versenyzett, majd visszatért a tévékommentátori székbe, amit a mai napig élvezettel csinál. Ausztráliában nemzeti hősnek számít, és ahogy annak idején James Hunt miatt, az emberek azért nézik a Forma-1-es közvetítéseket, hogy halljanak egy-egy jóízű beszólást „Jonesy”-tól.
Ma már Ausztráliának is szüksége van Alan Jonesra, Kenguruföld utolsó F1-es világbajnokára.
| Versenyzői névjegy | |
|---|---|
| Név: | Alan Stanley Jones |
| Nemzetiség: | ausztrál |
| Született: | 1946. november 2., Melbourne |
| Csapatai: | Hesketh (1975); Lola (1975); Surtees (1976); Shadow (1977); Williams (1978-81); Arrows (1983); Haas-Lola (1985-86) |
| Első F1-es részvétel: | Spanyol Nagydíj, Montjuich, 1975. |
| Utolsó F1-es részvétel: | Ausztrál Nagydíj, Adelaide, 1986. |
| GP-rajtok: | 116 |
| Edzéselsőségek: | 6 |
| Leggyorsabb körök: | 13 |
| Futamgyőzelmek: | 12 |
| Vb-pontok: | 206 |
| Pontátlag/futam: | 1,77 |
| Vb-cím: | 1 (1980, Williams) |
| Vb-3. helyek: | 2 (1979; 1981, Williams) |
