Michele Alboreto sohasem lett világbajnok, de egyszer, 1985-ben nagyon közel került hozzá. A kellemes megjelenésű, udvarias olaszt, akit sötét, göndör fürtjei messziről is könnyen felismerhetővé tettek, mindenki kedvelte a Forma-1 nem éppen emberbarátságáról híres depójában.
1956. december 23-án született Milánóban, ott végezte el a műszaki főiskolát, így mérnöki szemmel nézte a versenyautókat. Első versenyautóját, a CMR-t maga tervezte, ezzel indult a Formula Monza-bajnokságban, kevés sikerrel. Első versenyeit csak 22 évesen nyerte, de karrierje ettől nagy lendületet vett. 1978-ban feljebb lépett az olasz Forma-3-ba, majd a következő évben második lett Piercarlo Ghinzani mögött.
1980-ban a Forma-3 Európa-bajnokságon indult, miközben hosszú távú versenyeken is részt vett a Lancia gyári pilótájaként. Az Euroracing Lancia csapat tagjaként négy futamot nyert, ezzel Európa-bajnok lett.
Ezzel párhuzamosan a Minardi Forma-2-es csapatánál is versenyzett, Misanóban megszerezte a faenzai istálló egyetlen győzelmét a kategóriában. Az idény végén, Riccardo Patrese váltótársaként megnyerte a Watking Glen-i hatórás viadalt, bebiztosítva a Lancia konstruktőr-bajnoki címét. Ken Tyrrell ekkor már jó ideje rajta tartotta a szemét a gyors olaszon, és leszerződtette a Forma-1-es csapatába.
Első versenyén, az 1981-es San Marinó-i Nagydíjon Michele a 17. rajtkockára kvalifikálta magát, két hellyel megelőzve csapattársát, Eddie Cheevert. A versenyt azonban fel kellett adnia, miután karambolozott egy lekörözendővel.
Öt győzelme közül az elsőt ’82-ben aratta a Tyrrellel, Las Vegasban
Miközben a csapatok többsége 1982-ben lázasan dolgozott saját turbómotorja kifejlesztésén, vagy egy gyári erőforrás megszerzésén, Ken Tyrrel kitartott a hagyományos Cosworth-motor mellett. A DFV V8-as teljesítménye jelentősen elmaradt a hathengeres turbókétól, viszont sokkal megbízhatóbb volt.
Alboreto ezt kihasználva negyedik lett a Brazil Nagydíjon és Long Beach-en, majd felállhatott a dobogóra a két Ferrari-pilóta mellé Imolában. Remek szezonjára az utolsó futamon, Las Vegasban tette fel a koronát, ahol a harmadik helyről indulva nyerni tudott, és 25 ponttal a világbajnokság nyolcadik helyén végzett.
A Tyrrell lemaradása 1983-ban nőtt a turbós gyári csapatokhoz képest, a williamses Keke Rosberg és a két McLaren-pilóta, Niki Lauda és John Watson mellett Alboreto volt az egyedüli, aki időnként meg tudta ráncigálni a nagyok „bajuszát”. A szezon csúcspontja a hetedik futamon, Detroitban jött el, ahol Alboreto megszerezte második győzelmét, Rosberget és Watsont megelőzve. Ez elég volt ahhoz, hogy az olasz versenyzőtől régóta tartózkodó Enzo Ferrari leszerződtesse a kis „Marokkóit” (ahogy Nelson Piquet becézte) 1984-re.
Michele 1984 és 1988 között öt szezont húzott le a Ferrarinál
Alboreto veszélyes csapattársat kapott René Arnoux személyében, de hamar ráérzett a Ferrari 126 C4 Turbóra, és az első rajtsorból indult a szezonnyitó riói futamon. Lerajtolta Elio de Angelis Lotus-Renault-ját és 14 körön keresztül vezetett, ám fékhiba miatt kicsúszott. Dél-Afrikában gondok voltak a Ferrari gyújtásával, ezért csak tizenegyedik lett. A Belga Nagydíjon, Zolderban azonban tökéletes hétvégét produkált: a pole pozícióból indulva rajt-cél győzelmet aratott, 42 másodpercet verve Derek Warwick második helyezett Renault-jára! Ezután a Ferrari sorozatos műszaki hibákat szenvedett, Alboreto két második és egy harmadik helyen kívül nem sokat tudott felmutatni. A világbajnokságon negyedikként zárt.
A Ferrari nagy reményekkel készült 1985-re, de a McLaren-TAG Porsche nagyon kemény ellenfélnek ígérkezett Alain Prosttal. Alboreto a szezon első tíz versenyéből csak kétszer nem ért célba, nyolcszor viszont dobogóra állhatott, ráadásul nyert Montrealban és a Nürburgringen. Az utolsó öt futamon azonban egyetlen pontot sem szerzett, mert a Ferrari folyton lerobbant alatta. Két győzelme ellenére a Monacói Nagydíj volt Alboreto legnagyszerűbb versenye. Az olasz vezetett bajnoki riválisa, Prost előtt, amikor egy karambol miatt olaj folyt a pályára, Alboreto kicsúszott a Ste. Dévote-ban, ezért visszaesett a francia mögé. Később egy lassúdefektet is összeszedett a pályán heverő alkatrészek miatt, de még így is vészesen megközelítette Prostot, és hősies második lett.
Alboreto vezet Berger előtt Monzában. Ez volt az egyetlen Ferrari-siker 1988-ban
A következő szezonban a Ferrari nagyon mellényúlt az F1/86-os modellel, Michele legjobb eredménye két negyedik helyezés volt. 1987-ben viszont fiatal és gyors új csapattársa, Gerhard Berger keserítette meg az életét: Berger megnyerte a szezon utolsó két futamát, miközben Alboreto csendesen vízhordó szerepbe kényszerült. Harmadikként intették le Imolában és Monte-Carlóban, ausztráliai második helyét pedig Ayrton Senna kizárásának köszönhette – de a Ferrari legalább kettős győzelemmel zárta az évet.
Ezek után a Scuderia vérmes reményekkel vágott neki 1988-nak, ám csalódniuk kellett, mert a McLaren-Honda utolérhetetlennek bizonyult. Alboreto – Berger oldalán – az első rajtsorból indulhatott Silverstone-ban, de a monzai második, valamint a monacói és franciaországi harmadik helyen kívül többre nem futotta. A világbajnokság ötödik helyén végzett, 17 ponttal elmaradva Bergertől, ami egyúttal ferraris karrierjének végét is jelentette.
A Larrousse szép autó volt, de nem elég gyors (Hungaroring, 1989)
Régi mentora, Ken Tyrrell dobott neki mentőövet, de amikor kiderült, hogy az olaszt a Marlboro szponzorálja, a Tyrrellt pedig a rivális Camel dohánygyár támogatja, szerződést bontottak. Alboreto azonban előtte megmutatta, hogy ég még benne a tűz, amikor Monacóban ötödik lett, Mexikóban pedig bravúros harmadikként intették le. A szezont a Larrousse-Lolával zárta, de több pontot már nem szerzett.
Innentől fogva Michele Alboreto F1-es pályafutása leszállóágba került. 1990-től három évet húzott le a Footwork Arrows csapatánál, majd a Scuderia Italia, végül a Minardi futottak még-kategóriás autóival próbálkozott, javarészt eredménytelenül. 1994-ben kiszállt a Forma-1-ből, és visszatért a sportkocsi-versenyzéshez, ahol fiatal korában sikereket ért el a Lanciával.
Egykori ferraris csapattársa, Stefan Johansson és Tom Kristensen oldalán, egy TWR Porsche volánjánál megnyerte az 1997-es Le Mans-i viadalt, majd két évvel később az Audi gyári pilótája lett. Abban az évben a negyedik, 2000-ben a harmadik helyen végzett a francia klasszikus versenyen, több alkalma azonban nem adódott a bizonyításra. 2001 április 25-én, tesztelés közben az Audi R8 kirepült a Lausitzring döntött kanyarjában, és Michele Alboreto a helyszínen életét vesztette. Az autósport egyik legszerethetőbb figurája 45 évet élt.
Az Audi csapata azt tervezi, hogy Alboreto jellegzetes sárga-kék bukósisakját ábrázoló matricát ragaszt autói hátsó szárnyára az idei 24 órás viadalon.
